Ezzel nincs probléma. Számtalanszor vagyunk így. Én legalábbis majdnem mindig. Ezért veszek igénybe egy kis kapaszkodót - meghívószövegből, megnyitóbeszédből, ajánlóból, kurátortól, kritikustól. Hogy élvezhessem, amit látok: hogy a mankóra ránehezedjen aztán minden sajátom, mondjuk előképzettség, kreativitás, szabad asszociációk, hangulatok. És a végén egész jól sétálok mankóstul.
De addig is dolgozik. Kincses Károly túl fáradt lehetett ahhoz, hogy eltöprengjen rajta: min. Csak felsorolásszerűen: olvasott gyerekkorában Vedres egy kínai festőről, Vu Tao-céről, aki belépett saját tájképébe és örökre eltűnt hegyi ösvényein. Ez például érdekelte őt, mielőtt munkába fogott. Úgy venni birtokba teret és időt, hogy aztán végérvényesen föloldódjunk bennük. Aztán érdekelték a régi festők és érdekelték a maiak. Vonzotta egy boszorkánykonyha ötlete, ahol több száz évvel ezelőtt élt géniuszokat összeboronál ma élő művészbarátaival. És csavarint egyet a találkozáson. Modelljén keresztül idézi meg a klasszikus festőt. Visszamászik a fejébe, megkomponálja azóta klasszikussá vált képét, úgy, ahogy akkor ő tehette: Leonardo, Magritte, Csontváry, Botticelli, Frida Kahlo. Persze mégsem úgy. Most most van, Botticelli kékes-rózsaszínű, csempeszerű háttere születő Vénusza mögött most egy a Lövölde téri bérlakás fürdőszobacsempéje. Verebics Ági festőművész közege. Aki nem volt hajlandó lemeztelenedni Vedresnek, maga elé húzta a zuhanyfüggönyt. Kell-e ennél több bizonyíték, hogy ez a Vénusz nem az a Vénusz? És ahogy Almásy Ottília Rita a nyakába vette a műszőrmemajmot, ahogy annak idején Frida Kahlo, persze az sem ugyanaz. Vedres boszorkánykonyhájában viszont mindeközben kiült valami a tégely oldalára, keletkezett egy új minőség. Mondja bárki, hogy hülye vagyok, akkor is elhiszem Vedres Áginak, hogy festőbarátai most már halhatatlanok. Hogy nekik, megidézőknek együtt a megidézettekkel sikerült leutánozni Vu Tao-cét. Bekebeleztek teret, időt, aztán végérvényesen föloldódtak bennük.