Ma könnyebben találok színészt, mint öltöztetőt – jegyezte meg a háttérszakmák utánpótláshiányára utalva a székesfehérvári színház igazgatója. Színházi rendszerváltásról, igazgatói pályázatokról, kuruc kurázsiról és kiüresedett színészbüfékről is folyt a szó a Magyar Színházi Társaság Csináljunk színházat! sorozatának színházvezetési kérdésekkel foglalkozó beszélgetésén.

Marschall Miklós, a rendszerváltás utáni első Fővárosi Önkormányzat humán területekért felelős alpolgármestere úgy vélte: Budapesten nem volt szükség rendszerváltásra a színházi életben, a főváros színházi kínálata már akkor is egyedülálló volt Európában.

„Nyitott, progresszív színházi élet volt, amelynek középpontjában a társulattal rendelkező repertoárszínházak álltak. Ugyanaz volt az előnye, ami más szempontból a hátránya: az állandó társulatok némileg merev, rugalmatlan rendszert eredményeztek.” Hozzátette: a kínálat bővítésén dolgoztak, bevezették a programfinanszírozást az intézmény finanszírozás mellett, és igyekeztek új helyeket bevonni. „Rugalmasságot és versenyhelyzetet szerettünk volna teremteni az alternatív társulatok támogatásával.”

Szikora János rendező elmondta: a nyolcvanas évek közepén Egerben szerzett először színházvezetői tapasztalatokat. „Az egri színház akkoriban nem rendelkezett társulattal, befogadó színházként működött. A társulat megszervezését későbbre ígérték. Mígnem egy év elteltével behívott a pártbizottság ideológiai titkára, és azt a kérdést tette fel: Szikora elvtárs, maga hány tagdíjat fizet? Egyet – feleltem, tekintve, hogy a Művészeti Szakszervezetnek voltam tagja. Szikora elvtárs, nem kéne önnek már két tagdíjat fizetni?” Szikora János zavarában némi gondolkodási időt kért, majd miután nemet mondott, a következő tanácsülésen kihúzták a tervek közül az önálló társulat és a színészlakások tervét.

A székesfehérvári Vörösmarty Színház jelenlegi vezetője megjegyezte: „valaki beül az irodába magasztos eszmékkel, majd eltelik néhány hónap, s kiderül: csak a pénz, csak a rinya – erről szól az élet.” Hozzátette: a székesfehérvári színház százhét embert foglalkoztat, ebből harminc a színész. „A színészek nemrég levélben fordultak a művészeti vezetéshez, hogy tisztában vagyunk-e azzal, hogy a legtöbbjük jövedelme nem éri el a magyar átlagkeresetet. És valóban: a színészek fele kevesebbet kap, mint bruttó 364 ezer forint. Mégis a legrosszabbul kereső színész is jobban keres, mint a legjobban javadalmazott műszaki kolléga. Ma ott tartok, hogy színészt könnyebben találok, mint öltöztetőt.”

Szikora János úgy vélte: kétféle színházigazgató van. Az egyik, aki magát akarja helyzetbe hozni, a másik, aki egy kört képvisel, egy csapatot, akiknek lehetőségeket keres. Hangsúlyozta: Schwajda György az utóbbi csoportba tartozott, meglátta a tehetséget, és támogatta, akkor is, ha nem beszéltek egy színházi nyelvet. „Mai napig őrzöm ennek a vezetői mentalitásnak az emlékét.”

Marschall Miklós az igazgatói kinevezésekről úgy vélte: nincs jobb, tisztességesebb eljárás a pályáztatásnál. „A jó pályázat ideológia- és politikamentes.”

Szikora János arról beszélt, hogy az önkormányzatok egy részének fogalma sincs, milyen színházat szeretne, annyit tud, hogy jót. Mások viszont pontos elképzelésekkel rendelkeznek a színházukat illetően, így legtöbbször konkrét személyben gondolkodva írják ki a pályázatot. „És akkor még ott van a sunda-bunda, umbulda, ami mindig is volt, mindig is lesz.”

Zsótér Sándor rendező elmondta: kezdetben nem ismert mást, csak a klasszikus társulati formát. Úgy fogalmazott: számára értelmezhetetlen a közönségbarát színház fogalma. „Miért kellene barátkozni a közönséggel?” Megjegyezte: más vezetői technika, ahogy egy színész vagy egy rendező irányít egy társulatot. „Láttam erős egyéniségeket társulatok élén, s láttam olyat, amikor két erős egyéniség vezetett egy színházat, és tapasztalatom szerint jóformán megölték egymást.”

A beszélgetést vezető Csizmadia Tibor rendező végül a színészbüfékben zajló beszélgetések jelentőségét vetette fel, mire Szikora János úgy vélte: a mai világ megölte a régi bohém, büfében ücsörgős időket. „A fiatalságomat vidéki színészbüfékben töltöttem. A rendszerváltás környékén, akik tisztességes színházat csináltak, azokban mind volt valami kuruc kurázsi. Nem mentünk tüntetni, de úgy éreztük, magunk is részesei vagyunk a rendszer aláásásának.”

Nyitókép: A Pál utcai fiúk próbája a Vörösmarty Színházban. Fotó forrása: Vörösmarty Színház