Csak a szabad létnek van értelme, de ehhez nagyon sok küzdelmen keresztül vezet út

Az elmúlt húsz éved szinte minden másodpercét a zene és a muzikalitás itatta át, pedig sem a családodban, sem a felmenőid között nem volt zenész. Melyek a legkorábbi zenei emlékeid?

A szüleim elmondása szerint már egy-két éves koromban is énekeltem, különféle érthetetlen halandzsanyelveken. Aztán arra már én is jól emlékszem, hogy miközben állatkertet vagy fakockákból zegzugos várrendszereket építettem, folyamatosan énekeltem. Varázslatos univerzumokat álmodtam magamnak – éppúgy, mint most a művészi életemben. A szüleim, látván a zenei túlfűtöttségemet, a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumba írattak be. 12 évig jártam oda.  

Kora reggel hangszerpróbáink, délelőtt művészeti óráink voltak, délutántól estig pedig a normál iskolai tananyagot tanították. Ezért az az elképesztő lelki és fizikai terhelés, amit később a Színművészetin megtapasztaltam, nem volt idegen számomra. Kezdetben zongora, majd egy szerencsétlen kéztörés következményeként nagybőgő szakon tanultam. A baleset miatt az iskola el akart tanácsolni, én viszont azt éreztem, hogy oda tartozom, ezért kértük a hangszercserét a szüleimmel.

Mesélted, hogy a líceum tanárain kívül még jó páran próbáltak letéríteni a pályádról.

Sokan szeretik magukat és másokat is a könnyebb és biztonságosabb utak felé terelni. Ha nem lettem volna elég kitartó, ma nem lennék a művészi pályán. Sokat kellett bizonyítanom a kétkedőknek, hogy elhiggyék, igenis helyem van ebben a világban. Az elmúlt tíz évben viszont rengeteg pozitív, támogató visszajelzést is kaptam.

A líceumban mindennap kora reggeltől estig az iskolában tanultál, gyakoroltál, így bizonyára nem maradt időd arra, hogy hagyományos értelemben gyerek légy. Megbántad?

Magam választottam ezt az utat, nem a szüleim kényszerítettek rá, ők nagyon szabad szellemben neveltek. Ráadásul azzal, hogy 13 évesen zenekart alapítottam, végképp elvágtam az önfeledt gyereklét megélésének lehetőségét. Valóban kimaradtak élmények az életemből, ahogyan ma is sok minden elkerül, de mindez akkor és ma is egy számomra fontos cél szolgálatában történt és történik, így nem élem meg hiányként. Nekem ez az életem.

Akkoriban minden napod komolyzenével telt, hogyan jött az életedbe a popzene?

A Csináljuk a fesztivált! sorozaton nőttem fel, kicsi korom óta rajongok a magyar zenéért, Cserháti, Koncz, Presser, Bródy, LGT, Charlie dalait énekeltem már tízévesen, és feltérképeztem az egész magyar popkultúrát. Gyakran énekeltem a tükör előtt, és arról álmodoztam, hogy mindezt színpadon csináljam. Így jött létre az együttesünk, a Vecker nevű sulizenekar. Autodidakta módon tanultunk meg mindent, de a dolog kinőtte magát, viszonylagosan ismertté váltunk, és több mint száz koncertünk volt Erdélyben. Akkor hagytuk abba, amikor hatan négy különböző városba költöztünk. Az akkori tapasztalatok sokat segítenek abban, hogy ma jól kezeljem a sikereket. A komolyzene és a nagybőgőzés sokat hozzátett az életemhez, de egy idő után rájöttem, az nem az én utam. Viszont egyre inkább felfedeztem magamban, hogy imádok szórakoztatni, boldoggá tenni másokat, és nagyon erősen dolgozott bennem a vágy, hogy ennek az útját kijárjam.

18 évesen Budapestre költöztél, hogy minél jobb popzenésszé válj. Ehhez képest egy jazzintézetben kötöttél ki. Ez minek volt köszönhető?

Az érettségi előtti nyáron egy sepsiszentgyörgyi jazztáborban töltöttem el egy hetet, ahol Tóth Viktor jazzszaxofonos tartott kurzust nekünk. Első találkozásunkkor három órát beszélgettünk, ami óriási hatással volt rám. Ő ajánlotta, hogy ha komolyan el akarok indulni ebbe az irányba, akkor Winand Gábor szárnyai alatt tegyem. Hallgattam rá, így kerültem Budapestre az Etűd jazzkonzervatóriumba.

Komolyzene és jazz: ütős párosításnak tűnik, miért kanyarodott az utad mégis a színház felé?

15 éves voltam, amikor megkaptam Hosszú szerepét a Valahol Európában musicalben. Semmiféle színészi előképzettségem nem volt, nem jártam színitanodába, soha nem szavaltam. A színház ezzel a szereppel érkezett az életembe. Korpos Kamilla tanárnőnek, aki ezt a musicalt létrehozta Marosvásárhelyen, nagyon hálás vagyok, mert ő hívta fel a figyelmemet a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahol magas színvonalon lehet zenés színészetet tanulni Budapesten. Ezt akkor betettem egy fiókba, és jó időre el is feledkeztem róla.

A jazziskola utolsó évében villant be, hogy nekem ezzel még dolgom van. Egy év múlva indult Novák Eszter színházrendező- és Selmeczi György zeneszerzőosztálya, addig is jelentkeztem a Pesti Broadway Musical Stúdióba. A felvételire az akkori egyetlen színész ismerősöm, Horváth Gyula Antal barátom készített fel, ahogyan később a Színház- és Filmművészeti Egyetem felvételijére is. Nagyon sokat köszönhetek neki. Sok színész borzasztó élményként élte meg a felvételit, nekem az egyik legcsodálatosabb emlékem. A harmadik rosta hétnapos volt, három órákat aludtam, elképesztően sokat tanultam, gyakoroltam, soha addig olyan erős motivációt és fáradhatatlanságot nem éreztem, mint akkor.

Idén tavasszal kaptad meg életed első főszerepét a Budapesti Operettszínházban, ahol azóta már a harmadik darabban osztanak rád főszerepet. Elmondhatjuk, hogy berobbantál a hazai zenés színházi életbe…

Az előző évad elképesztően sűrű volt, Nyolc bemutatóm és 145 előadásom volt, miközben utolsó éves voltam az egyetemen. A Carmen főpróbahetén kellett leadnom a szakdolgozatomat, így tulajdonképpen egész évben a próbaterem, a színpad és az ágy között mozogtam. Nagy megtiszteltetés volt Homonnay Zsolt rendező és Kiss-B. Atilla igazgató úr részéről, hogy bizalmat szavaztak nekem, s eljátszhattam a Carmenben José Rivera szerepét, majd az István, a király címszerepét.

Az évad vége felé, amikor már nagyon kimerültnek éreztem magam, felhívott Fejes Szabolcs rendező, hogy szeretné a Bánk bán főszerepét rám osztani. Nem akartam elvállalni, hiszen akkor és valójában ma is azt érzem, hogy a Bánk bánnal, életem talán legnehezebb zenei anyagával nekem vokálisan 10-15 év múlva lesz dolgom. Szabolcs azonban ragaszkodott a közös munkához. Végül nagy vokális küzdelem útján megcsináltuk, és bemutattuk a londoni Liszt Intézetben. Nemrég pedig átvehettem egy csodálatos szerepet, ifj. Edmond Dantest a Monte Cristo grófja című előadásban a Budapesti Operettszínházban, szóval hála istennek van feladat bőven.

Musical, operett vagy opera, melyik vagy te igazán?

Talán ebben a sorrendben, ahogy kérdezed. 27 éves vagyok, most az a dolgom, hogy műfajokon átívelve kísérletezzek és sokszor kockáztassak. Az egész életem stílusgyakorlat, hiszen klasszikus zenei tanoncból először pop-, majd jazz-zenész lettem, utána jött a musical, az operett, s végül az operatanulmány az életembe. Színész vagyok, szeretek többféleképpen megszólalni, és számomra nagyon izgalmas ez a változatosság! Jelenleg nagy kanállal falom és habzsolom az impulzusokat, aztán a következő években bizonyára megkapom az élettől a választ, hogy mi mellett érdemes elköteleződnöm.

Jelenleg szabadúszóként dolgozol, ezt tudatosan választottad a társulati léttel szemben?

Anyaszínházamnak a Budapesti Operettszínházat tartom, hiszen ott kapom meg azokat a lehetőségeket, amelyekben a leginkább meg tudom mutatni magamat. Ugyanakkor örülök, hogy az ország több pontján és színházában is játszhatok, mert így nagyon sokféle impulzussal és emberrel találkozhatok és dolgozhatok, illetve egyre inkább közel érzem magamhoz a világpolgári létet. Nagyon fontos a magyarságom, egy magyar színész egyben a magyar nyelv nagykövete is, ami komoly felelősség, de emellett szeretném megismerni a világot is, kedvemre barangolni a nyelvek és kultúrák dzsungelében.

Nemrég értél haza a kanadai turnédról, fergeteges koncertet adtál többek között Ottawában. Alessandro Scarlatti, César Franck, Francis Poulenc, Kálmán Imre, Lehár Ferenc és Johann Strauss műveiből is énekeltél. Hogyan kerültél Észak-Amerikába?

Egy nap egy mikrobiológus-professzor megkeresett Montrealból, hogy jó ideje figyeli a munkásságomat, és szeretne egy koncertet szervezni számomra. Az egyből végül három lett, és jövőre, ha minden jól megy, kilenc koncerttel térek vissza. A nyáron két kontinens öt országának húsz városát fedezhettem fel, miközben összesen 32 ezer kilométert utaztam keresztül-kasul. Mivel nem csak magyar közönségnek énekeltem, összeállítottam egy 14 dalos repertoárt hét nyelven. Fantasztikus érzés volt, amikor magyar operettáriát énekeltem egy kanadai koncerten, ahol mindössze három magyar ült a nézőtéren, mégis hatalmas szeretet és kíváncsiság áramlott felém! 

Amikor már jó pár éve Budapesten éltél, szülővárosodról, Marosvásárhelyről még mindig igazi otthonodként beszéltél. Ennyi anyaországi siker után is így érzel?

Nagyon is! Ha két napot eltölthetek otthon, az engem két teljes hónapra feltölt.

Erdélyből mindig jobb emberként térek vissza Budapestre. Otthon a leglepusztultabb utcának is jobb illata van, mint bármelyik másiknak a világon. Mert az enyém. 

Most azt érzem, jelenleg Budapesten van dolgom, itt tudok művészileg kiteljesedni, de a mögöttem lévő erős erdélyi támogatás nélkül mindezt nem tudnám csinálni. Budapest nagyon fontos számomra kulturálisan, mindig egy bázisom lesz, de örömmel vagyok jelen a világ más pontjain is. És ami még fontosabb, szeretném elérni, hogy húsz év múlva én határozhassak arról, hogy hol, kivel és mit csinálok. Csak a szabad létnek van értelme, de tudom, hogy ehhez nagyon sok küzdelmen keresztül vezet út. 

Már sok évvel ezelőtt is azt nyilatkoztad, hogy amit akarsz, annak kijárod az útját. A céltudatosság és konok elszántság nagyon erősen a sajátod?

Igen, de azt hiszem, nem erőszakos formában. Gyerekkoromtól fogva megálmodok célokat magamnak, fiókokba rendezem őket, nap mint nap kitartóan dolgozom értük, s amint lekerül róluk a görcsös akarás, azt veszem észre, hogy szép lassan valóra válnak. Engem ez éltet, s talán ezt a szenvedélyt látják az emberek is a színpadon. Ez nem üres klisé, én tényleg szeretem az embereket, és szeretem boldoggá tenni őket. 14 éves korom óta különféle színpadokon állok, és még a legkisebb falunapot is mindig halálosan komolyan vettem. Hiszem, hogy minden ember, legyen kispénzű vagy gazdag, éljen néhány lelket számláló faluban vagy többmilliós metropoliszban, kiváló minőséget érdemel. Ezért én minden alkalommal és minden helyszínen úgy állok fel a színpadra, mintha utoljára tehetném.

Édesanyád egy alapítványnál dolgozik, tőle hozod ezt a fajta szociális érzékenységet, alázatot?

Édesanyám, amióta az eszemet tudom, segítő munkát végez óriási politikai és emberi ellenszélben. Azon fáradozik, hogy a mélyszegénységben élő gyerekeken segítsen és kiemelje őket a nyomorból. Nyáron létrehoztuk Marosvásárhely első adományboltját, ahol a beérkező tárgyi adományokat eladjuk, és minden bevételt a mélyszegénységben élő gyermekek oktatására, étkeztetésre és fejlődésre fordítunk. Édesanyám szenvedélyét és eltökéltségét szívtam magamba egész gyerekkoromban, azt, ahogyan ő ezt a küldetését végzi, táplálom én is többek között a színészi munkámba.

Elképesztő tempót diktálsz magadnak, hogy bírod?

Soha nem gondoltam volna, hogy az egyetem negyedik és ötödik évéhez képest lehet többet dolgozni. Hát lehet… Az elmúlt évadom lélekemelő volt, de nagyon sűrű. Rájöttem, hogy egy-egy nagyobb mérföldkő után muszáj megállnom, mert hosszú távon csak akkor tudok majd emberileg és szakmailag is minőséget nyújtani, ha kipihent vagyok. Ezt felismerve most egy csapatot építek magam köré, találtam két csodálatos embert, akik a jövőben segíteni fogják a szakmai életemet. Nekik köszönhetően végre lekerül rólam sok időrabló, adminisztratív és szervezési feladat, én pedig foglalkozhatok azzal, ami számomra igazán fontos.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu