Bármennyire hihetetlen, a zeneszerzés is egy idő után monotonná tud válni. Ahhoz, hogy a magam érdeklődését is fenntartsam, szükségem van arra, hogy a szerzői portfólióimat más és más emberek bevonásával színesítsem – mondja Odett, akivel égő rózsáról, frontemberségről és utcazenélésről is beszélgettünk.
Nemcsak az énekesnője, hanem a koncertszervezője és a menedzsere is az Odett brandnek. Egyszer azt mondta, hogy
szeretné ezt a munkát átadni másnak, mert elég küzdelmes, de még nem találta meg azt az embert,
akire rábízná a zenekart. Miért döntött úgy, hogy egyedül viszi a hátán az
egészet?
Valóban, 2016 óta ilyen szempontból is a zenekar frontembere vagyok, de ezt elsősorban az élet hozta így. Mivel korán a pályára kerültem, és elkezdtem tapasztalatokat szerezni, úgy alakult, hogy ezt láttam a legértelmesebb választásnak. Lehet, hogy egyszer az utamba sodor az élet egy embert, aki átveheti ezt a feladatkört, és úgy végzi majd ezt a munkát, ahogy ez a produkció számára a legmegfelelőbb. Esély talán van rá, bár egyre kevésbé hiszek ebben a nagy találkozásban.
A bizalom miatt?
Ez nem csak bizalmi kérdés. Úgy gondolom, hogy aki ezzel foglalkozik, annak nemcsak képviselnie kell a zenekart, hanem
tudnia is kell róla mindent. Fontos, hogy együtt lélegezzen a csapattal. Legyen
kritikus, de közben
empatikus is. Az egymásrautaltságot is meg kell tapasztalni egy ilyen
helyzetben. Más típusú gondolkodást igényel egy szerződés megírása, mint egy dalé, mégis van bennük valami nagyon hasonló. Úgy érzem, hogy a helyzetünket és a határainkat jelenleg én látom át a legjobban.
Édesapja inspirációjára indult el a zenei pályán, aki kezdetben sokat segítette.
Ha édesapám nem zenész, valószínűleg én sem leszek az. A szüleim szerették volna, hogy tanuljak meg hangszeren játszani. Gyerekként hat évig fuvoláztam, zenetörténetet és komolyzenét tanultam, amit nagyon szerettem. Aztán a gimnáziumi évek alatt saját zenekarom lett, amellyel elkezdtünk koncertezni; romantikus idők voltak azok. Az egyik koncertre édesapám is eljött, és megállapította, hogy a lánya tehetséges, pislákol benne valami. Mindig támogatott, ami azért is nagyon értékes volt, mert sokszor jobban hitt bennem, mint én magamban. Egy ideig ugyanis nem gondoltam, hogy ez lesz az én utam, de ahogy egyre magabiztosabb lettem, egyre inkább elhittem, hogy a saját tempómban és a saját értékeim szerint, önazonosan, önmagamra szabva is járhatom. Aztán eljött az az idő, amikor el kellett engednünk egymás kezét.
Ez a felnőtté váláshoz kapcsolódó esemény volt?
Valószínűleg igen, de relatív, hogy valaki mitől vagy mikortól lesz felnőtt. Esetemben igaz lehet, hogy sikerült megérnem, de sok kortársamon még mindig a gyermekkori bizonytalanságot látom. Ugyanazt, amivel az elmúlt évek alatt én küzdöttem, miközben tudatosan vagy tudattalanul fejlesztettem önmagamat. Nem felnőtté válásnak, hanem személyiségfejlődésnek mondanám, ami történt.
Melyek voltak a legnagyobb kihívásai eddig ezen az úton?
Mindenekelőtt önmagunkat kell megismernünk, hogy fejlődhessünk, egyről a kettőre léphessünk. Meg kell ismernünk az álmainkat, terveinket, és azt is érdemes felmérni, hogy ennek megvalósítása milyen akadályokkal jár; azt, hogy meddig tudunk elmenni, mennyit bírunk, mennyire vagyunk nyitottak.
A zene mennyire segít ebben?
A zene mindig, mindenben segít. Nemcsak nekem, hanem bárkinek. Ha az ember főzés közben zenét hallgat, kevésbé zavarja, hogy közben óriási rendetlenség lesz. De a zenén kívül a könyvek, a filmek, esetleg tanfolyamok is segíthetnek természetesen ennél jóval komolyabb dolgokban is. Az efféle tevékenységek hozzásegítenek ahhoz, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz.
Ne engedj el című dala mérföldkő volt, nyilatkozta. Miért?
Egyrészt, mert olyan dalszerzőkkel dolgoztam együtt, akikkel azelőtt még soha, másrészt ez volt az első zeném, amellyel 2013-ban A Dal című műsorba beneveztem. Ott olyan környezetbe kerültem, amilyet előtte még nem tapasztaltam. Továbbá abban az évben Fonogram-díjat kaptam a Hanyatt, homlok, egyenest című albumomért.
Úgy tudom, egyébként is szeret több szerzővel együtt dolgozni.
Így van! Szeretem, ha minél színesebb a dalszerzői gárda. Az emberek többsége úgy hiszi, hogy a dalokat kizárólag a zenekarok szerzik. Ez az esetek bizonyos százalékában talán így is van, de nálam a munkafolyamat egészen más e téren. A zenekarom dobosával, Toldi Miklóssal dolgozom együtt a dalok nagy százalékában, vagyis ő az állandó dalszerzőtársam. A többiek nem igazán csatlakoztak ebbe a folyamatba, inkább az élőzenei megszólalásban veszik ki a részüket a produkcióból. Bármennyire hihetetlen, a zeneszerzés is egy idő után monotonná tud válni. Ahhoz, hogy a magam érdeklődését is fenntartsam, szükségem van arra, hogy a szerzői portfólióimat más és más emberek bevonásával színesítsem.
„Nagyon sokszor szerelmi hátteret gondolnak a dalszövegeim mögé, holott ez nem így van, számtalan olvasatuk lehet” – mondta egyszer. Elolvastam a dalszövegeit, és szerintem sem csak a szerelemről szólnak.
Nagyon örülök, hogy ezt mondja, mert egy dal értelmezésének számos verziója lehet. Mindenki számára más a lényeg. Egy dalnak akkor van hosszú
utóélete, ha az üzenete mindenkinek mást jelent. Olyan üzenetet is átadhatsz
vele, amelyre nem gondoltál. A dalszövegekről mindig sok szó esik, ami nem csoda, hisz a magyar
nyelv ízes, érdekes, különleges, és sok minden kifejezésére képes. A könnyűzenében sokszor csak a szövegre fókuszálunk, pedig a közös nyelv mégiscsak a zene.
Amikor dalt szerez, konkrét sztori van a fejében vagy csak az érzései vezetik?
A zenei rész általában érzésekből fakad. Sokszor a semmiből jön. Van, hogy olyan régi zenékből inspirálódunk, amelyek révén napjaink zenéire is reflektálhatunk. Volt egy olyan korszakom, amikor nagyon szerettem az 1960-as és a 70-es évek dalait. A korszak életérzését, játékosságát, humorát, a táncdalfesztiválok világát, úgy érzem, az Aranyhal című dalomba szépen át tudtuk ültetni. A Rózsa című dalom borítóján egy égő rózsával vagyok látható. Ennek a dalnak a születése úgy indult, hogy szerzőtársamnak, Miklósnak elmeséltem ezt a képet, majd ennek nyomán elkezdtük megírni a számot. Miután elkészült a dal, egy kedves stylist barátomnak, Kiss Márknak elmeséltem ezt koncepciót, aki egyből ajánlotta Oleg Borisuk fotós kollégáját, aki végül megörökítette ezt a fejemből kipattant borítóterv-koncepciót.
Hogyan tanult bele a frontemberségbe? Mi volt e téren a legnagyobb lecke?
Még mindig tanulom. A frontemberség tökéletesíthető szerep. Más jelentett a járvány előtt, a karantén alatt és most. Úgy gondolom, hogy felelősség és jó arányérzék szükséges hozzá. Az arányok mindig változnak, folyamatosan finomhangolásra van szükség.
Tudja élvezni?
Az időm nagy részében igen. Gyerekkorom óta mindenről tudni szeretnék, és ennek nyomán szeretem, ha az irányítás a kezemben összpontosul. Ez most is így van: nem szokásom megfutamodni a váratlan helyzetek elől.
2019-ben elindult a Zenél az utca című projektje. Mi inspirálta erre?
Sok minden, de főleg, hogy nem értettem, miért döntenek emellett az életmód mellett tehetséges zenészek, miért választották az utcazenélést. Miért váltják „aprópénzre” a tehetségüket? Miért vállalják, hogy esetenként megalázó helyzetekbe kerülhetnek? Úgy gondoltam, hogy ha egy kicsit nagyobb nyilvánosságot szeretnének kapni, platformot biztosíthatok számukra.
Hiánypótló tevékenységnek érzem, hogy valaki valódi mentorálással, lassan és kevés tőkéből ugyan, de megpróbál a kollégáinak segíteni. Tavaly összehoztuk az első, utcazenészek által írt kislemezt, amely A bor hangjai címet kapta. Mellénk állt egy mecénás, aki teljes mértékben ránk bízta a kreatív munkát. A projekt bennem is új ajtókat nyitott meg; olyanokat, amelyekről addig nem is tudtam. A nyár folyamán koncertlehetőséget is szeretnék biztosítani az utcazenészek számára.
Milyen tervei vannak még a projekttel kapcsolatban?
Szeretném folytatni a portrésorozatot, ezúttal vidéki fókusszal. Továbbá szeptembertől podcast sorozatot szeretnék indítani, aminek a témája egyelőre meglepetés.
A nyitóképet Horváth Péter Gyula készítette.
