Hogy hogyan lehetne legegyszerűbben leírni az (un)limited freedom, azaz négy autonóm művész közös projektjét? Vegyünk egy üres lapot, amire a képzőművész kottát, az ékszerész pedig hangjegyeket rajzol, majd egy kortárs táncos végiglépked az ütemeken, ahogy a zeneszerző diktálja. Roskó Máriával és Ádám Zsófiával beszélgettünk.

Két igencsak eltérő területről érkeztetek, mi hozott össze bennetek?

Ádám Zsófia: Marcsi a MANK-ban (Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft.) művészeti tanácsadó, ott találkoztunk először egy kiállításon, amire meghívták a munkámat. Később az Ékszerek Éjszakája kapcsán keresett fel egy közös munka ötletével. Mivel ez a vírushelyzet idején volt, minden online zajlott, így eleinte a virtuális térben közelítettük egymás felé az elképzeléseinket. Marcsival formák és anyagok terén is hatottunk egymásra, így jött létre ez a közös installáció.

Mik a közös metszéspontok, ahol összeér a művészetetek?

Roskó Mária: Zsófi munkáit ismerve éreztem egyfajta hasonlóságot abban, hogyan tekintünk az anyagra és az anyagtalanra. Abban is látok közös vonásokat, ahogyan a munkáink időről időre határhelyzetekbe kerülnek, akár a műfajok, akár az anyaghasználat révén. A gesztusékszereimnek a fókuszában pedig a nyomhagyás áll, magával ragad az, hogy megismételhetetlen történéseket rögzíthetünk, és beemelhetjük ezáltal a műalkotás terébe.  

Á. Zs.: Engem főleg a folyamatok érdekelnek, egy-egy esemény lenyomatai, jelei és az ezekre való rámutatás, az efemer dolgok rögzítése, ezzel egyidejűleg megőrzése egy ponton. Úgy éreztem, nagyon hasonló gondolatokat érintenek Marcsi gesztusékszerei. Szerettük volna, ha egy táncos-koreográfus mutatja be ezeket az elemeket. A koncepció az volt, hogy van egy meghatározott eszköz vagy tér, de az ott végbemenő cselekvés szabad és improvizatív. Az (un)limited freedom mint cím is ebből ered. Mindent hófehéren hagytunk az utolsó pillanatig, hogy a megnyitón a zeneszerző és a táncos közös improvizációjával létrejöhessen a kiállítás végleges formája.

Ezek szerint ez a performansz egyszeri és megismételhetetlen?

Á. Zs.: Tulajdonképpen igen. Miután berendeztük ezt az absztrakt teret a formákkal és ékszereszközökkel, átengedtük a táncosnak, hogy nyomot hagyhasson rajtuk. Ez egyfajta elengedés is volt részünkről.

R. M.: Nagyon érdekes volt látni a közönség reakcióját, amikor Ayumi először ért hozzá a steril felületekhez. A fehér tér megbontásával határátlépés történt, holott egy apró, szubtilis dologról volt szó. Persze mi is nagyon izgultunk. Most, amikor visszük a Kabinba, már látszani fog az első réteg festék, és egy második „bőr” kerül rájuk.

Van jelentése a kiválasztott színeknek és formáknak?

Á. Zs.: Igen, úgy használtam fel Marcsi ékszereit az absztrakt formákhoz, hogy sokszor felnagyítva, negatívban vágtam ki az ő motívumait az én formáimból. A színeknél szándékosan kiegészítő színpárokat választottam, ezzel is reflektálva a pozitív-negatív elszakadásra és egymás kiegészítésére.

R. M.: Zsófi például vörösrézfüstöt használt az egyik formája színezéséhez, az én tárgyaim közül pedig több is vörösréz lemezből készült, amelynek felületén a hő hatására véletlenszerűen kialakuló patina különleges mintázatot idéz elő. A tárgyaimba applikált ecsetsörte homokszíne Zsófi installációján valódi homokfelületeken is megjelenik. A színek és a formák így egyfajta látható-láthatatlan hálózatot hoznak létre egy taktilis, vizuális és elméleti viszonyrendszerben.

A munkáidat elnézve sokról nem is gondolnám elsőre, hogy ékszereket látok. Mitől, hogyan válik valami ékszerré?

R. M.: Örülök, hogy feltetted ezt a kérdést. Az ékszer szó hallatán általában fülbevalóra, nyakláncra, karkötőre asszociálunk, de az 1960-as évektől kezdve kialakult egy olyan irányzat, ami alternatívabb értelmezésre ad lehetőséget, kinyitja a kategóriát minden olyan művészi tárgy felé, ami valamiféle kapcsolatot tart fenn a testtel. Az Ékszerek Éjszakáján rendeztük meg az első kiállításunkat a MyMuseumban. Szerintem ennek a programsorozatnak az egyik célkitűzése is az, hogy felszabadítsa az ékszerről való hagyományos gondolkodást. A performanszban látható tárgyaim a klasszikus értelemben vett ékszerektől eltérő módon kapcsolódnak a testhez, vannak például gyűszűszerű festőeszközök, amiket az ujj végére húzva lehet használni. Ezeket inkább ékszer- és művészi eszköz hibridnek nevezném: lehetőséget adnak a gesztusfestészet új módozataira, de közben be is határolják a mozgást.

Ayumi rendeltetésszerűen használta ezeket?

Á. Zs.: Pont az az izgalmas ezekben az eszközökben, hogy nincs előre meghatározott használati módjuk. Mi csak annyit kértünk a táncostól, hogy lakja be a teret, és használja az eszközöket és tárgyakat. Rá volt bízva, hogyan improvizál a térben.

A korábbi munkáitokból kiindulva mindkettőtökhöz közel áll a mozgásművészet és a zene.

R. M.: Több mint 10 évig kortárs táncoltam hobbi szinten. Ez a fajta testtapasztalat biztosan meghatározta a performansz ötletét, hiszen rögtön azon gondolkodtam, hogyan lehetne animálni az alkotásokat. A projektben szereplő táncos kiválasztása érdekesen alakult, hiszen én négy évet éltem Japánban, Ayumi pedig négy éve él Magyarországon, viszont korábban nem ismertük egymást. Mikor megnéztem a videóit, éreztem, hogy ő pont olyan finomsággal fog hozzáérni a tárgyainkhoz, ahogyan azt elképzeltük.

Á. Zs.: A tánccal nem volt korábban tapasztalatom, de a zene közel áll hozzám, hangszereken is tanultam játszani. Zeneszerzőkkel már máskor is kooperáltam, ami fantasztikus élmény. Bolcsó Bálintot, akinek az elektronikus zenei improvizációját hallhatjuk a performansz alatt, közel öt éve ismerem a Hermina csoportnak köszönhetően − ott is zeneszerzők és képzőművészek kapcsolódnak egymással. Mint kiderült, Marcsi is ismeri őt, így egyértelmű volt, hogy rá esik a választásunk. Bálint a megnyitón dolgozott először Ayumival, de rögtön nagyon egymásra hangolódtak.

A munkáidnál fontos inspiráció a hullámzás, rezgés, mozgás. Jól sejtem, hogy ez kihatott a szobrok formájára is?

Á. Zs.: Igen, a legutóbbi munkám a fényhullámok témájával foglalkozik, és ebbe az installációba is terveztem hullámvonalat, különböző magasságokban elhelyezett tárgyakat, bízva abban, hogy ezek vezetik majd a táncos mozdulatait. Ayumi tökéletesen ráérzett erre a mozgásával, hagyta, hogy a formák vezessék őt a térben.

És mi van akkor, ha úgy nézi meg az installációt valaki, hogy Ayumi nincs már ott? Nélküle is működik a kiállítás?

R. M.: A tér berendezését úgy találtuk ki, hogy egy teljes falra vetítve látható a performansz a kiállítás nyitvatartása alatt. A közönség láthatja a végeredményt, hiszen festékesek a formák, az ékszerek, a videó pedig egyértelművé teszi, hogy korábban mi történt a térben.

Most először dolgoztatok együtt négyen. Milyen élmény volt a csapatmunka? Szeretnétek a jövőben is kooperálni?

R. M.: Nekem ez volt az első művészeti ágakon átívelő együttműködésem, és annyira élveztem, hogy abszolút nyitott vagyok rá a jövőben is. A csapatmunka természetesen kompromisszumokat igényel, de végső soron nagyon felszabadító élmény.

Á. Zs.: Igen, én is nagyon vágytam már a közös alkotásra. A műteremben elvonulva, másoktól elszigetelten dolgozom általában, erre hirtelen itt egy esemény, amikor csapatmunkával hozhatunk létre valamit! Minden szereplő nagyon sokat adott a projekthez. Közös volt az ötletelés, az izgalom, az öröm, szívesen részt vennék hasonlóban a jövőben is.

Az interjú eredetileg a Trafó oldalán jelent meg.

Fotók: Bornyi Márton