A tajvani Leon Dai második nagyjátékfilm-jének címe mellett már első képkockái is gyanakvásra adnak okot: a film fekete-fehérségével olyan ígéretet tesz, amit nem sokan képesek betartani. Mert a művészi ábrázolásmód, ha nem társul hasonló szemléletmóddal és főként ilyen tartalommal, nemcsak édeskevés, de hivalkodóan arrogáns is. Ám ami a címnél sikerült, megtörténik még egyszer: a rendkívül hatásos és szép - néhol kifejezetten Brassa?t idéző - képek, valamint egy döbbenetesen megindító film legitimálja a szín-irtást.
A megtörtént eseményt feldolgozó filmben egy kaohsiungi - Tajvan második legnagyobb (kikötő)városa -, nincstelen, de jóravaló apa egyedül él hétéves kislányával, mivel az anya elhagyta őket nem sokkal a szülés után. A férfi és lánya valamiféle kikötői bódéban lakik illegálisan, s az apa alkalmi munkáiból szerzett pénzén, meg a kislány által kifogott rákokon élnek. Egy napon azonban rendőrök érkeznek hozzájuk, mivel a kislányt iskolába kellene íratni. A hivatalban kiderül: mivel az anya a szülés idején papíron házasságban élt valaki mással, a férfi nem törvényes gyámja a lánynak - emiatt könnyen lehet, hogy el is szakítják őket egymástól. Az apa nem érti az érthetetlent: milyen törvény az, ami megtiltja, hogy saját lányát nevelje? Hiába keres segítséget helyben és a fővárosban is, hivatalnokok és politikusok között, semmit nem tud tenni - s mikor végső elkeseredésében hídról való leugrással fenyegetőzik (nyakában az őt ölelő lánnyal), végül tényleg elveszik tőle a kicsit, őt pedig egy időre börtönbe zárják. Két év telik el, amíg az apa újra megtudhat bármit is saját gyerekéről.
A kisember elkeseredettségét a bürokrácia és az emberiességen felül álló törvények útvesztőjében már sokan, sokféleképp megfilmesítették, a Nem tudok élni nélküled mégis kiemelkedő darab az ilyen filmek történetében. Apa és lánya kevés szóval, mégis lélegzetelállító érzékenységgel jelenítik meg kettejük egészen egyszerű, s így teljesen tiszta szeretetét - ezt a fajta érzelmet ilyen visszafogottan, ugyanakkor ilyen húsba markolóan kevesen tudják ábrázolni. Egyetlen rövidke párbeszéd hangzik el, ami erről szól, az összes többi szavak nélkül kifejező: mikor az apa megkérdezi a lányát, hogyan láthatja őt a hajóról, mikor búvárként mélyre merül. A kislány azt feleli: "Csak nézek, és nézek, és nézek, és aztán látlak". Ennyire egyszerű - nem csak ez a momentum, de az egész kapcsolat.
Nem csoda hát, hogy végtelenül megható, torokszorítóan megindító az a jelenet, amikor a két év elteltével az apa újra láthatja (az elszakítás óta egyetlen szót sem szóló) lányát - mi csak hátulról látjuk egy kicsinykét a mólón álló lányt, aztán vége lesz a filmnek -: két év őseredeti szeretete és elkeseredettsége sül ki ebben az egyetlen percben. Hogy a vásznon ez történik, nagy szó - de még nagyobb, hogy a nézőtér is ugyanazt érzi, amit a kaohsiungi kikötőn állva érezne.
