„Mi történik, ha valakinek kirántják a gyökereit, és megpróbál egy cserépben kihajtani?” – veti fel az Emigránsok című előadás fontos kérdését Géczi Zoltán színész, akit a nem rég futott Csak színház és más semmi című sorozatból ismert meg a nagyközönség. Jelenleg egy igen aktív alkotói kör, a Terminal Workhouse tagja, a Szentandrás napi mámor című darabot például rendező nélkül
Összeszokott páros mellett játszol a Csak színház és más semmi című hatrészes sorozatban. Milyen volt Schell Judittal és Csányi Sándorral együtt dolgozni?
Ismertem őket már korábbról, bár nem dolgoztam velük együtt. Igaz, most sem volt sok közös jelenetünk. Jucival forgattunk ugyan egy hosszabb konfliktusos részt, azon túl viszont szerepem szerint, hiszen egy bulvármagazin újságíróját játszottam, az általuk megformált színházi embereket interjúvoltam.
Mennyire érezted magad otthonosan a szerepben?
Elég izgalmas karakter volt az enyém, mert egyfelől egy rosszfiú szerepét osztották rám, aki folyamatosan kavarja a szálakat, másfelől a néző megismerhette az e mögött rejtőző motivációit, és a sorozat végére az is kiderült, hogy egyáltalán nem rosszindulatú karakter az övé, csupán a saját szenvedélyével vannak problémái, amit a bulvár újságírásból származó jövedelméből próbál fedezni. Ahhoz viszont kellenek a sztorik, muszáj valamit felhajtania, hogy pénzt keressen. A sorozat elején tehát igen sötét figurának tűnik a Várbíró Zsoltnak nevezett újságíró, a végére azonban egyáltalán nem egy rosszindulatú figura vonalai rajzolódnak ki, hanem olyané, aki a történtek ellenére próbálja helyrehozni a dolgokat, hogy az igazság is kiderüljön.
Már a sorozat elején sejthető, hogy ő nem az a velejéig romlott fajta.
Nyilván, hiszen a sorozat elejétől tudatosan törekedtünk a karakter felépítésére. Ám ettől függetlenül olyan provokatív figuráról beszélhetünk, aki alapvetően élvezi azt, ha mások életében turkálhat, és nincs ellenére, hogy zavarba hozzon másokat. Az igazsághoz hozzá tartozik viszont az érem másik oldala, hiszen a sorozatban megformált színészeknek bőven van mit takargatniuk, az újságíró pedig próbálja ezt felkutatni, és lerántani róluk a leplet. Én sem szeretem egyébként azt a felületi kommunikációt, amikor az emberek mindenféle státuszok mögé bújva próbálják meg elhazudni az életüket, éppen ezért én is szeretem az igazságot kiprovokálni. Persze nem minden áron.
Kellett a szerep megformálásához újabb tapasztalatokat gyűjtened, vagy egyértelmű volt a megformálandó szerep?
Nem kellett előkutatást végeznem, de lehet, hogy az ember ilyenkor automatikusan jobban odafigyel ezekre a dolgokra. Olyan értelemben nem jártam utána, milyen is egy bulvárújságíró. Én magam nem vagyok egyébként bulvárújság-olvasó, de mégis ismerem ezeket a lapokat, mert ott vannak mindenhol, ahol megfordulok, a szinkronban, a színházban, úgyhogy automatikusan beleolvasgatok egy-egy magazinba időnként. A sorozat óta sem tekintek egyébként másként ezekre az újságírókra. A karakteremről és társairól azt gondolom, hogy becéloznak egy színvonalat, amelyről azt gondolják, mindenki szellemi színvonalának megfelel. Egyszerűen azért írják, hogy minél szélesebb réteg olvassa. Nem gondolom, hogy rosszindulatú emberek lennének egyébként a bulvárújságírók, csupán ez a szakmájuk. Ráadásul az én figurám olyan újságíró, aki ezt jól is csinálja.
Olvastam, hogy minden színész csak dicsérni tudta Goda Krisztina forgatókönyvét. Neked hogy tetszett a szöveg?
Nagyon bírtam. Az olvasópróbán körülbelül négy-öt óra alatt felolvastuk az egészet. Nagyon élő és penge mondatokból állt ugyanis össze a szöveg, de borzasztó jó humora is volt a forgatókönyvnek. Egy olvasópróbán egyből kiderülnek ezek. Ilyenkor figyeli meg az ember, hogy mennyire húz a szöveg, és ez nagyon jól olvasható írás volt, ami persze nagyon jó hangulatú olvasópróbát eredményezett, mindenki nagy megelégedésére.
Hol mozogsz otthonosabban: a kamerák előtt vagy a színházban?
Mi, magyar színészek alapvetően színházi színészek vagyunk, és még az is, aki sokat forgat, sokkal többet dolgozik színházban, mint a kamerák előtt, ezért alapvetően a színházi élet otthonosabb nekem. Bár igaz, hogy nagyon sokat játszottam kis terekben, stúdiószínházakban, sokáig voltam a Stúdió K tagja, ami tényleg nagyon pici, borzasztóan intim tér, és most is sokat mozgok ilyen terekben, ami viszont jobban hasonlít a filmezésre, mint a nagyszínpadi munkára. Az a jó a filmezésben, hogy egyszerre csak egy jelenetre kell figyelni, amikor pedig felvettünk egy etapot, akár többször is, a következő jelenetemre koncentrálhatok. A színházban viszont össze kell raknod a fejedben ezeket a mozaikkockákat, és amikor az összpróbára kerül a sor, akkor az egészet egyben kell megcsinálnod. Ilyen szempontból egyszerűbb és éppen ettől cizelláltabb lehet a filmezés, meg persze attól, hogy közelebbi felvételeken láthatnak minket a nézők, és így finom apróságokat villanthatunk fel. Persze, a színházban is meg lehet csinálni ugyanezt, csak százszor több időbe telik. Egy napi sorozatnál előfordul, hogy a szereplő azt sem tudja, a kamera éppen közelit vagy totált vesz, nálunk azonban ennél finomabb volt a vágás, ilyen értelemben a mienk filmesebb, professzionálisabb munka volt.
Könnyebbséget jelenthet az is, hogy a kamera előtt lehet hibázni.
Nem szoktunk, a legritkábban hibázik egy színész a színészi munkájában a forgatásokon. Annyi minden apróságra kell ugyanakkor figyelni: a fényre, a hangra, a kameraszögre, hogy a színész ilyenkor inkább abban hibázik, hogy nem a megfelelő pozícióban áll. Tehát inkább az az időigényes, hogy ez az egész gépezet olajozottan működjön, például hogy a színész és az operatőr egymásra hangolódjon.
Két új darabot is láthat tőled a közönség: a Terminal Workhouse csapatával a Szentandrás napi mámort és az Emigránsok című darabot mutattátok be nemrég.
Az Emigránsokat Mucsi Zoltán rendezte, és nagyon aktuális darabról van szó, de a Shakespeare-adaptáció – jobban mondva parafrázis, mert az ismert drámából kiindulva új darab született – is nagyon mai történetet mesél el. Az előbbi két kelet-európai emigránsról szól, akik a jobb élet reményében hagyják el otthonunkat, és költöznek össze egy nyugat-európai pincelakásban. A darab két szereplője eltérő háttérrel bír: az egyik értelmiségi figura, a másik munkásember, történetükön keresztül pedig megismerhetjük, hogyan veszíthetjük el identitásunkat az otthonunkat elhagyva. A két szereplő hazájukban biztosan nem ülne le egy asztalhoz, a lakásban összezárva azonban beszédbe elegyednek. A darab szembemegy a sztereotípiákkal, sok szempontból ugyanis nem a szellem emberének van igaza a köztük folytatott vitákban. Mivel jár az identitásválság? Mi történik, ha valakinek kirántják a gyökereit, és megpróbál egy cserépben kihajtani? Ezeket a kérdéseket feszegeti a mű. A szereplők eltérő okokból hagyják el hazájukat: az egyik a jobb megélhetésért, a másik a szellemi szabadságért választja a sok jóval kecsegtető nyugatot. A darab során azonban rá kell jönnünk, egyikük sem találja meg ott a boldogságot. Míg egyik írói mivolta nem teljesedhet be, hazája biztosítja ugyanis számára a szellemi táptalajt, a másikuk totemként kezd tekinteni a pénzre, és nem bír lemondani a jobb pénzszerzési lehetőségről, pedig nem örökre tervezte maradását.
A Szentandrás napi mámor pedig egy vidéki faluban játszódik. Itt is a szerelem szolgáltatja a darab alapkonfliktusát, mint a sorozatban, de nem két nemes fiú lesz szerelmes két nemes lányba, mint Shakespeare-nél, hanem eltérő társadalmi hátterű emberek szeretnek egymásba: a polgármester lánya a helyi tanítóba, a tsz-elnök fia a kocsmároslányba. Arra szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy a társadalmi előítéletek még mindig nagyon erősek. Nálunk azonban nem varázslat oldja fel a konfliktust, hanem a kocsmába betérő szereplők iszogatása révén kapunk bepillantást a vélt társadalmi normák világába.
Milyen volt Mucsi Zoltánnal együtt dolgozni?
Kapa rettentően színészagyú és színészközpontú rendező. Mérhetetlen sok instrukciót adott, olyan volt, mintha beköltözött volna a fejembe.
Hogyan kerültél a Terminal Workhoushoz?
Molnár Gusztáv – aki az Emigránsokban a partnerem – Miskolcon dolgozott, amikor én a Vígszínházban. A gondolat az ő fejéből pattant ki, és keresett fel, hogy alkossunk egy olyan műhelyt, ahol nagyobb beleszólásunk van abba, mit játsszunk, mint egy kőszínházban. Itt a háttérmunkából is kivesszük a részünket, ami igen izgalmas szellemi munkát jelent. Mi döntjük el, hogy milyen darabhoz nyúljunk, és azt is, miként dolgozzuk azt fel. A Szentandrás napi mámor például a színészek improvizációjára épül, amit azután Dancsics Ildikó öntött irodalmi formába, és tulajdonképpen rendező nélkül készült el ez az előadás. A Terminál Workhouse-zal egyébként több újabb projektre is készülünk, de a részletekről még nem beszélhetek.
Takács Erzsébet
Nyitókép forrása: Terminál Workhouse
