A szegedi Kisszínház előtt sorakoztak befelé a nézők, amikor megjelent egy körszakállas alak, amolyan régen volt vándorcirkusz-igazgató (Anna Budanova), és visszafogott türelmetlenséggel járkált, méregetett ? várta, hogy mindenki megtalálja a helyét. Színház a színházban játékkal kezdődött az előadás: a mindennapokkal, amikor lemegy a függöny, belülről láttuk az őszinte, fáradtan hétköznapi reakciót.
Az előadás végén szintén eljátszotta ezt a tapsrend egy pillanatában Anton Adaszinszkij (aki az előadás rendezője is) a világ legegyszerűbb módján ? a függönynél hátat fordítva hajolt meg, ezzel a kis mozdulattal mégis egy egész világot teremtett. Ez a gondolat rombuszban ölt testet, ahogy ez a forma mindenben ott van ? a rombusz szó szerint forgó testet jelent, láttuk a harlekin figurák ruháin, a függönyön, a két oldalt látható sátorhangulatú ornamentikán, de még a füstöt megvilágító nyalábok is kiadtak részekben romboid formákat.
Az előadás elsősorban az Anton Adaszinszkij által játszott klasszikus Pierrot bohócfigurára és Jelena Jarovaja ugyancsak hagyományos Pierettájára épít. Őket néha két báb formájában is láthattuk ? csodálatosan gazdagítja egy-egy helyzetben a jelentést, ahogy valamelyikük a saját kicsinyített másával találkozik. A későbbiekben Anna Budanova baljóslatú varjúként tűnt még fel, illetve láttuk talán álomban enyhet adó vörös fuvallatként is. A lényegében végig üres színpadon a színészeknek a zene teremtett teret, többször
szólaltak meg Sosztakovics szenvedélyes, drámai futamai, de változatos hangulatú kortárs muzsikákból is építkezik az előadás. Sok kis alaphelyzetet láttunk egymás után, ahogy jelenetről jelenetre követtük az előadást, finoman kapcsolódnak egymáshoz bárminemű történetkényszer nélkül: mégis életté, egy valaha volt és mindig lesz világgá állt össze a másfél órás előadás. Archetipikus helyzeteket láttunk: a háttérben a változékony hold, férfi és nő szomszédos ablakból egyre közelebb kerültek? mihez is? ? ezt már nem részletezte az előadás, hanem a következő és következő jelenetben mégis egyre inkább a dolgok mélyére jutottunk: ember-,és színháztörténeti szintézist tártak elénk.
Szórakoztató, ügyes kis dolgok ezek, azonban csodálatos mindez a játékosoktól lesz. Ők ketten (hárman) tökéletes színészek, táncosok: már minden iskolán messze túl vannak, minden porcikájuk képes bármire a létező legegyszerűbb módon, magától értetődő természetességgel játszanak el például egy bájosan egyszerű játékot ? ahogy a nő bemegy a házba, amelynek egészét és minden részletét a férfi alakítja: tűz a konyhában, zuhany a fürdőben, törülköző, ágy és takaró ? mindezt reflexív humorral. Amikor már több szívrabláson (aktuálisan egy vagy sok pritaminban ölt alakot az emberi szív) is túl voltunk, a közönség elé sündörgött a kobozgitáros bohócművész és a majmocskának öltözött művésznő, hogy sikert arassanak valami alkalmi
produkcióval. Az ügyetlen nyekegésbe többször is belefogtak, s mert hallották magukat, tudták jól, ez mennyire kevés, de újra és újra belefogtak, egymást bátorítgatva egy-egy pillantással, hogy végül előkerüljön az ütött-kopott bögre, amibe az adományokat várták. Az egész nagy kortárs kultúra sokszorosan terhelt diskurzusában voltunk azonnal, bár megmosolyogtatóan romantikus, esetleg felháborítóan arrogáns (ez már a nézőtől függ, minek gondolja) volt, ahogy az egyetlen kapott pénzt visszahajította a bohóc a közönség közé. Hátrafordultak, az üres, sötét színpad felé indultak ? ugye, egyetlen dolog marad meg nekik így, amiből művészetet lehet csinálni: a függetlenség. Nehéz lenne még inkább elhasznált szót találni az alkotásról folytatott szövegáradatban, de hamar elveszünk az ésszerű kompromisszumokban, ha nem a szabadságot (a függetlenséget) tartjuk a legtöbbre mindenek előtt. Egyszerű kis előadás, egyszerű kis élet.
