Duda Éva darabjában a KET színpadán nyolc fiatal táncos bukkan fel: Blaskó Borbála, Hargitai Mariann, Palcsó Nóra, Virág Melinda, Katonka Zoltán, Bora Gábor, Feicht Zoltán, Katona Gábor. Vannak köztük igazán tapasztaltak és fiatal tehetségek, régi Közép-Európások és friss társulati tagok, akik a MU Terminálból érkeztek - de a leglényegesebb, hogy amit másfél órában létrehoznak, példaértékű. Az Arénában ugyanis semmi más nem számít, csak a tánc, a testek plaszticitása, a mozdulatok jelen idejű esztétikuma, a különleges, butoh-val és keleti harcművészettel kevert mozgásvilág harmóniája és kifejezőereje. Nincs történet, nincs didaktikus tanulság, nincs színházasdi sem, az Aréna makacsul táncközpontú és "megúszhatatlan"; ez annyit jelent, hogy szinte kizárólag a táncosok maximális testi-lelki koncentrációt igénylő jelenlétén áll vagy bukik.
Duda Éva koreográfiai gondolatokból építkezik, nem valamiféle kinyilatkoztatáshoz keres lefordítható formát. Az egymás mellé fűzött, sötétséggel tagolt jelenetsorokat nem húzza túl, és egy-egy formai ötlettel mindig finoman poentírozza is; ritka, hogy egy koreográfus dramaturgként is jól működik, rálát a saját darabjára - bár ez nyilván a koreográfus asszisztens, Fodor Katalin, vagy a konzultánsként megjelölt Kozma András vagy Máriás Petra érdeme is. Az, hogy megannyi szólistát látunk a színpadon, szintén jó dolog, hiszen a mozdulatok, képek így karakterekhez kötődnek, nem rideg, személytelen, mozgó bábuk tökéletességét bámuljuk, hanem nyolc hús-vér főszereplőt.
A férfi-nő problematika, a kommunikációképtelenség, az önzés és a túlélésért folytatott harc áttételesen bukkan fel a jelenetekben, elvonatkoztatva, absztrakt formában.
A lelassított verekedések a számítógéppel manipulált keleti akciófilmeket idézik (mint például a Tigris és a Sárkány); a szembenálló felek ütései mintha elúsznának egymás mellett, sokszor nem érintve a másikat, aki mégis belegörnyed az ütés súlytalan erejébe.
Az Aréna fontos eleme a precíz, átgondolt térhasználat is. A díszlet, melyet Duda Éva alakított ki, egyszerű és funkcionális, de a koreográfus igazán hatásosan használja a szinte üres színpadot. A tér egyik oldalán húzódó tükörfal számos jelenetben kap kiemelt jelentőséget: megduplázza a figurákat, közben pedig illuzórikusan tágítja a teret; a tér függőleges dimenziója is élő része az előadásnak, még a fenti karzat is ki van használva néhány lélegzetelállító pillanat erejéig. A színpadon gomolygó füst, a fények játéka (Fogarasi Zoltán), a megvilágított előtér és az árnyékban tartott hátsó rész segít kiemelni vagy teljesen elrejteni az alakokat, az egyes figurák és jelenetek hangsúlyozásához pedig néhány neonfénnyel világító plexidoboz is hozzájárul. Ezek egyrészt tagolják az osztatlan színpadteret, másrészt egy-egy jelenetben szinte pulpitusként szolgálnak a tetejükön vívott párharcokhoz. Hatásos, amikor a koreográfus váratlanul helyzetbe hozza, kiemeli a függőleges tengelyt; egyszer egy táncosnő tűnik föl egy pillanatra a karzaton - több méteres magasságban -, egy villanásig látjuk, majd a mélybe veti magát, és elsötétül a terem. Mégsem a semmibe zuhan, lent elkapja egy táncos, szerelmi kettősük az előadás meghatározó pillanata, érzelmi szempontból pedig talán az Aréna egyetlen nyugvópontja.
Az előadás alapja egy karakteresre mixelt zenei világ, néha természeti zörejekkel (például esőhanggal) tarkítva. A zenéért Kunert Péter, Duda Éva régi zenei alkotótársa felel, de az előadásban több zeneszerző és kísérleti zenész munkája is szerepel. A hanghatások nem csupán hangulati elemek, hanem többek ennél: olykor szinte megjelenítik a zenét, amikor is a táncosok mozdulatai szinte a hangokra tapadva követik az egyes szólamokat.
A néhány villanásában Min Tanaka pár évvel ezelőtti Cédrusára emlékeztető koreográfiához jól illeszkednek Bánki Róza keleties hatást mutató jelmezei. Ezek a ruhák csodaszépek és rendkívül változatosak, annak ellenére, hogy egyetlen színben vannak tartva, csupán a szabás változik virtuóz módon. A jelmezekben felfedezhető a japán tervezők természetes anyagok iránti elkötelezettsége és a test ívei helyett inkább a mozgását, lendületét hangsúlyozó szabásvonalai is, mindez oly módon, hogy a halványdrapp, arannyal díszített, gyűrt pamutanyagok szakadtságukban is romantikus jelleget kapnak.
A záróképben homokfüggöny pereg a karzatról, a testek különös, magányos szobrokként dermednek állóképbe. Duda Éva Arénája eseményszámba menő, kivételes szépségű előadás, nagyszerű táncosokkal; érzelmes utazás, mely arra buzdít, használjuk gyakrabban a jobb agyféltekénket.
