Mindig jó volt olvasni rövid tárcáit, publicisztikáit vagy csak odavetett jegyzeteit, mert remekül írt. Csak úgy mesélek, adta címéül egyik kötetének Kardos G. György, és valóban, mintha csak úgy jöttében-mentében vetette volna oda rövid, de tartalmas, humorral átszőtt, szellemes és bölcs mondatait.

Kalandos élete volt, mert kalandra késztette a kalandos kor.

A század első évtizedeiben kellett volna élnie, ott érezte volna jól magát a kávéházak, redakciók, éjszakai bárok Budapestjén, de 1925-ben született, s mire fiatalember lett, reá csapott a kor gyilkos szelleme. Munkatáborba vitték, Borban volt, mint Radnóti Miklós, de szerencsésebb, mert a partizánok kiszabadították a halál markából. Ott élt velük egy darabig a hegyekben, tamo doleko – ahogy emlegették neki Szerbiában, amikor íróként járt ott évek múltán, egy regénytémához kutatva. Tamo doleko – veregették meg a vállát, és hozzátették, hogy puff-puff.

Megírta. Megírta abban a történetben, amiben egy régi szerelmét akarta felkeresni a mostani Belgrádban. Ahogy említi, olyan tiszta szerelem volt, amilyen csak a századvégi norvég regényekben olvasható: háromórás találkozás a hegyekben egy partizánnak állt belgrádi diáklánnyal, de menten beleszeretett, címet cseréltek, és megígérték egymásnak a háború utáni találkozást. Ezt akarta beváltani, oldalán a magyar követségi tisztviselővel. Őt kérte meg, segítsen megtalálni az utcát, a házat. Bánatára nem sikerült, de a követségi ember megvigasztalta: Ne bánja, sok év telt el, és lehet, hogy az a lány már nem is elvtárs. Erre nem volt mit mondani, csak gondolni.

A hegyi puff-puffból egy másikba került, Palesztinába, hogy harcoljon az angolok ellen az izraeli hadseregben. (Akkor még nem tudhatta, hogy írói élményként mit kapott ettől az időtől.) Mire ötvenegyben hazajött, nem éppen bohém idők jártak. Fizikai munkákat vállalt, és csak ötvenötben került közel az irodalomhoz. Újságot írt, dramaturg lett Győrben, Pesten meg az Állami Bábszínházban. Filmforgatókönyveket írt, operettek poros szövegét dolgozta át, közben csak úgy mesélt ezt, azt, Csukás István gyerekregényéből, a Keménykalap és krumpliorrból ő írt forgatókönyvet. Nyertek is vele Oscar-díjat.

Erős cigarettákat szívott, Gitanes-t vagy Gauloises-t, vodkával nógatta magát írásra, otthon, a díványon hason fekve verte a gépbe a tévékritikákat, rádiójegyzeteket, és aztán egyszer csak híre ment, hogy valami remeket adott ki a keze közül.

1968-ban megjelent az egykori palesztinai élményekből született, Avraham Bogatír hét napja című kitűnő regénye,

általános irodalmi feltünést keltve. Szerényen fogadta az ovációt, mert csak úgy mesélt, de érlelte magában a folytatást, és 1971-ben megjelent a Hová tűntek a katonák?, aztán a trilógia befejezéseként 1977-ben A történet vége.

Ez a három könyv élete fő műve. Nem a mennyiség számít. Nem írt sokat, halogatta a munkát, nagyszerű írói tehetségét játékos feladatokba ölte, igazán újágírónak, dramaturgnak vallotta magát. A két háború közti pesti élethez hasonlóan presszókban, vendéglők törzsasztalánál, szerkesztőségekben, baráti körökben töltötte napjait.

Dolgozott a rádióban, munkatársa volt az Élet és Irodalomnak, a Kurírnak, de kért tőle írást minden lap. Későn nősült, fia született, boldogan apáskodott, ám volt lényében valami magányosság. Az óbudai, régi Sipos vendéglőben a Galsai Pongrác szervezte írói asztaltársaságban még együtt voltunk mindazok, akik aztán a kilencvenes években külön táborokba kerülve gyanúsan méregették egymást, de akkor még nagy békességben fogyasztotta mindenki a törzsasztalnál a halászlét vagy a pontypörköltet. Kardos G. György néhány év múlva már nosztalgikusan írta: nem állítja, hogy már nem akadnak írói körök, de azok általában olyan írókból állnak, akik nem rendelnek halászlét sok belsőséggel, és nem fakadnak dalra rózsás kedvükben.

A József Attila- meg a Márai-díj mellé odakerülhetett volna a Kossuth-díj, talán már a trilógia egybekötött kiadása idején is. De erről megfeledkeztek. Soha nem panaszolta. Humorral fogta föl, a humor éltette, persze sokszor a kesernyés humor. 1997-ben halt meg, késő ősszel. Sokan voltunk kinn a Farkasréti temetőben azon a napon. Örült volna, ha látja, mennyien.

Nyitókép: Kardos G. György József Attila-díjas író az otthonában 1979-ben. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán