Díszletül 1792 és 1817 éveinek történései szolgálnak, egyes jelenetek pedig Goya-festmények élőképei. Aki életrajzi filmet vár, azt mégis jól rászedik. Bár azok után, hogy a festőt folyamatosan Francisco Goyaként emlegetik Francisco de Goya helyett, nem is várhatunk hiteles biográfiát. A főcímekben az ő alkotásait látjuk, azonban életéről vajmi keveset tudunk meg. Látjuk dolgozni a műtermében, kisebb és nagyobb méretű portrék, rézkarc, valamint vázlat készítése közben. Nem kevés éllel mondják róla, hogy csak a pénz érdekli, elvei nincsenek. Prostituáltak álltak modellt angyalfiguráihoz. Egyik pillanatról a másikra megsüketült.
Miért választotta a rendező mégis őt a film címadójának? Valószínűleg azért, mert az eseményeket a kívülálló szemszögéből akarta láttatni. Egy olyan emberéből, aki véletlenül keveredik mások konfliktusába, és akinek az a célja, hogy megfigyelései által magyarázatot találjon az emberi viselkedésre. Ha innen vizsgáljuk, nem kérdéses, hogy Goya kísértetei az inkvizíció, a királyi család tagjai, Napóleon és katonái, Wellington és az angol hadsereg - a kor, amelyben él. A baj ezzel az indoklással mindössze annyi, hogy a festő nemhogy nem fél ezektől a rémektől, de tökéletesen problémamentes velük a kapcsolata. Nem tűnik úgy, hogy megrázná, hogy Mária Lujza visszautasítja a róla készített portrét (az öregedő csúnya nő természetesen fiatalnak és szépnek akarja magát látni, a festő viszont azt festi, amit ő lát). Arcizma sem rándul a legyilkolt civilekkel és katonákkal teli utcákon járva. A kivégzést is rezignált tekintettel kíséri végig.
A Goya kísértetei központi kérdései az emberi bigottságról, a hatalommániáról, a korlátoltságról, a bosszúvágyról, a politikai-közéleti ellentmondásokról, és az önmagát ismétlő történelemről szólnának. Csupa izgalmas téma. Ehelyett kapunk egy sekélyes, unalmas és túlzottan terjengős történetet kibontatlan, egydimenziós karakterekkel. Nem kerülhet az érdeklődés központjába senki és semmi, az egyik pillanatban vallási fanatizmus, a másikban a háború képei próbálnak sokkolni. Eredménytelenül.
A címszereplő Stellan Skarsg?rd eljátssza a tökéletes semmilyenséget és érdektelenséget. Javier Bardem számára láthatóan kényelmetlen angolul játszani. Nem az akcentus zavaró - a közel két óra alatt van időnk megszokni a francia vagy spanyol árnyalattal gazdagodó angol nyelvet -, hanem a steril távolságtartás, a "csinált tudatosság" és az időnként érthetetlen motyogás. Ő lenne az igazi főszereplő, az inkvizítorból bigott felvilágosulttá váló Lorenzo Casamares. Nem túl bonyolult karakter. Neki mindegy, a Biblia vagy Rousseau, semmi mást nem tud, mint fanatikusan hinni. Bár némi hajlama mégis lehet a romantikára, hiszen képes beleszeretni egy fiatal lány portréjába. A színész máskor oly beszédes arca kifejezéstelen, tekintete üres. Natalie Portman három szerepet kapott: a fiatal, hamvas bájú, majd az inkvizíció börtönében megtört Inest, valamint Ines lányát, a prostituáltként dolgozó Aliciát. A színésznő szép, sminkmesteri segítséggel megcsúfított, majd kihívó. Van a szemében valami varázsos, de ha megszólal, a varázs széttörik. A mellékszereplőkre alig emlékezni. A casting jól sikerült, a tömegben levő arcok markánsak, de az operatőr kamerája nem mutathatta őket elegendő ideig.
José Nieto dramaturgiailag pontos, súlyos zenéje önmagában képes a drámai helyzetek visszaadására. A látvány szépen komponált, a ruhákban van anyag (nem véletlenül jelölték a spanyol filmesek Goya-díjára a jelmezeket), ügyeltek a belső terek korhű berendezésére, de zavaró hanyagság, hogy az angol dialógusok alatt folyamatosan spanyol háttérbeszélgetést hallunk.
Állítólag Forman már ötven éve tervezte, hogy filmet forgat a spanyol inkvizícióról. Úgy tűnik, túl sok anyagot gyűjtött össze a hosszú felkészülési időszak alatt.
