Csak a vodka marad - RÖVID

Egy New York-i lakásban, Vera otthonában találkozik a három nő, akik közt Margo az összekötő kapocs. Margo és Emma öt éve nem találkoztak, Emma és Vera gyakorlatilag nem ismerik egymást. Három különböző temperamentum, különböző életpálya, különböző sors, ám az, ami meghatározza életüket, mégis közös: a kétségbeesett küzdelem a szeretetért, a szeretett férfiért, aki alkoholista, akitől menekülni kell, de akitől mégis szinte lehetetlen elszakadni. Az este során aztán a három nő is egyre többször nyúl a pohárhoz, egyre több intimitásra derül fény ? de sorsfordító esemény (valószínűleg) nem történik ezen az estén. Ljudmila Ulickaja novellája (Az orosz falvak asszonyai) keserű humorral átitatott állapotjelentés, amelyben nincsenek váratlan fordulatok, nagy leleplezések, legfeljebb kisebb-nagyobb megkönnyebbülések, csalódások. Az önámítás váltakozik tiszta pillanatokkal, s noha a vodka nem feltétlenül segíti a tisztánlátást, az életsegítő hazugságok burkait azért fel-felsérti.

Ez a típusú helyzetkép nem feltétlenül kívánkozik színpadra, még akkor sem, ha maga a helyzet valóban drámai, s ráadásul hálásnak tűnő szereplehetőségek is felsejlenek. Merthogy a cselekvés, a történés kevés, a nemcselekvések, nemtörténések hálója pedig nem annyira sűrű, hogy önmagában súlyos drámai feszültséget indukálna. Az Ulickaja-novellák inkább együttesen, egymás után olvasva fejtik ki hatásukat; ha egymásra épülnek, a befogadói tudatban az atmoszféra, illetve a variációk gazdagsága elhomályosíthatja az egyes elemek közhelyességét. Ha viszont a színpadi változat egyetlen novellára épül, akkor az előadás alkotóinak kell kitalálniuk valamit, amivel a színpadon hasonló hatást érhetnek el. A Thália Színház bemutatója azonban adós marad ezzel, így sikerültebb pillanatai ellenére sem győz meg arról, hogy Ulickaja novellái valóban alkalmas színpadi nyersanyagok lennének.

A szövegkönyvet készítő Garai Judit inkább a szakszerű adaptációra vállalkozik, precízen önti dialóg formába az epikát; az előadás szövegkönyve nem tartalmaz lényeges eltéréseket az alapműtől, ugyanakkor nagyjából annyi kiegészítő, színes vonással, illetve múltbeli emlékkel ruházza fel az egyes karaktereket, amennyivel elegendő muníciót adhat a cselekmény dinamikusabbá tételéhez. A cím ugyan elsősorban az italra asszociáltat, de azért jótékonyan utal az előadás hosszára is. Ám az az egy óra, amíg a játék tart, magának az állapotnak a felskicceléséhez mégis túl hosszúnak tűnik, a közhelyektől elszakadó mögöttes tartalmak árnyalt megmutatásához viszont valószínűleg túl rövid.

Györgyi Anna, Bartsch Kata és Horváth Erika

A Hídvégi Nóra rendezte előadás legfőbb problémája talán az, hogy nem sikerül megteremteni az alkoholgőzbe fojtott szenvedély és boldogtalanság borzongató, de humortól sem mentes atmoszféráját, amelyen akár egy naturalista alapokon építkező, akár egy elemelt, groteszk tónusú játék megépülhetne. Az előadás inkább ez utóbbi felé halad, de tétován, bizonytalanul. Az Opra Szabó Zsófia tervezte tér jelzésszerű ugyan, egyes elemei funkciójukat is változtatják, de nem mindig könnyű eldönteni, hogy ez koncepció vagy szükség szülte megoldás. A harapós plüsskutya és a nők dialógusát (fény)képkeretbe merevedve szemlélő, egy-egy hangsúlyos pillanatban megelevenedő férfi (aki a szöveg szerint Vera szerelme, de jelenléte nyilvánvalóan szimbolikus érvényű) az erősebb stilizálás irányába mutatnak, de mivel a rendező elvétve és ötletszerűen használja őket, játékötletek maradnak csupán, a stílust és a formát nem határozzák meg.

Györgyi Anna

Maga a színészi játék legfeljebb enyhén elemelt, alapvetően realisztikus tónusú. A három nő együttese kirajzolja ugyan az öncsalás, a boldogságkeresés különféle változatait (ha úgy tetszik, a vodkához fordulás látszólag eltérő, valójában egyazon gyökerű okait), de egyik nőalak sem válik igazán egyénivé, izgalmassá. Ami nem színészi hiba, hiszen a korrekt teljesítményt nyújtó színésznők kevés írói-rendezői segítséget kapnak az egyes figurákhoz tapadó közhelyek meghaladásához. A legtöbb sajátos színt Bartsch Kata csempészi szerepébe, ő él legsokrétűbben a reflexió és az önreflexió eszközével, így Emma alakja kerül a játék középpontjába. Ám azok a szövegszinten megjelenő motívumok (pl. ?nyugati?, illetve zsidó identitás, vagy a szerelméhez kötődő szélsőséges vonzás-taszítás paradoxona), melyek sajátos jelentéssel telíthetnék Emma sorsának alakulását, többnyire megmaradnak a jelzések szintjén. Horváth Erika kicsit elemeltebben, következésképpen az ábrázolt típus jellegzetességeit mutatva ábrázolja a normakövetésre berendezkedett, magát szigorú morális elvekkel körülbástyázó Margo alakját. Györgyi Anna pedig vehemensen, nagy lendülettel játssza Verát, s ezzel kétségtelenül oldja a szituáció statikusságát, ám nem igazán derül ki, hogy a nő lehengerlő energiája az elpusztíthatatlan, mindenre süket boldogságvágy avagy a radikális hárítás szimptómája-e.

Az előadás az alapműhöz hasonlóan kevés kétséget hagy arról, hogy a találkozás estéje aligha változtat meg bármit is. A boldogság tovatűnik, lassan az élet is, az asztalon ott a vodka, vagy legalábbis a maradék. Ami valóban lehet szomorú, tragikus vagy tragikomikus, de önmagában mégis kevés ahhoz, hogy a maga színpadi valóságában is hatásossá, jelentékennyé, vagy legalábbis mélyen elgondolkodtatóvá válhasson.