Mit gondol, mi az, amit gitáron könnyebben vagy árnyaltabban lehet elbeszélni, mint verbálisan?
Az érzelmeket. A klasszikus gitár a hangszerek közt is különleges, mert intim, gyönyörű hangon szólal meg. A mai világban, ahol minden bombasztikus, nagyszabású és nagyszerű, ez számomra érték. A gitár hangjával gazdag érzelemvilágot teremthetünk az erre fogékony és erre áhítozó közönség számára.
Tízévesen mi ragadta meg a klasszikus gitárban? Hiszen a ’90-es években az iskolás fiúk többsége – ahogyan Háy János egyik novellájából is kiderül – még a csajozás eszközeként tekintett erre a hangszerre.
Nekem nem ilyen céljaim voltak. Otthon, a családdal rendszeresen hallgattunk klasszikus zenét. Bár voltak Beatles- és Illés-lemezeink is, én mégis arra emlékszem, hogy gyerekként magukkal ragadtak a fantasztikus felvételek Beethoven szimfóniáiról Ferencsik János vezényletével, vagy ahogyan Ojsztrah játszotta Csajkovszkij hegedűversenyét. Ezeket a Melodia-lemezeket másfél forintért árulták akkoriban, egészen más világ volt. Bár nincs zenész a családunkban, emlékszem, hogy esténként – tévézés helyett – gyakran leültünk, és meghallgattunk egy lemezt. A gitárban kamaszként leginkább a hangzása tetszett nekem és az illata. Szerettem a kezdő gyakorlatokat, az érzést, ahogyan az ujjaimat tudtam mozgatni a hangszeren.
Eltelt még néhány év az elhatározásig, hogy ez a hangszer lesz a hivatása. Állhatatos gyermek volt, aki folyamatosan gyakorolt anélkül, hogy nógatni kellett volna?
Ez azért túlzás. Kezdetben, amikor népdalokat kellett játszani, nem volt sok motivációm. Anyukám a Hajlik a meggyfáig sokkal gyorsabban haladt, mint én. Viszont amikor jött a többszólamú játék, attól fogva elkezdett nagyon érdekelni. De nincs meg a pillanat, amikor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez lesz a hivatásom, ez inkább egy természetes, magától értetődő folyamat volt. Talán zeneakadémistaként tudatosult bennem, hogy mindjárt megszerzem a diplomát, és felmerült a kérdés: akkor most hogyan tovább?
Nem volt más opció, ami foglalkoztatta?
Nagyon sok minden foglalkoztatott, ahogyan most is. Jó tanuló voltam. Nem nyertem matekolimpiát vagy ilyesmit, de szerettem tanulni, olvasni, rengeteg dolog érdekelt, csak aztán jött a gitár, és kitöltötte a napjaimat. Bekerültem a konzervatóriumba Szilvágyi Sándor tanár úrhoz, akivel rengeteg és sokféle zenét hallgattunk, bevezetett az előadó-művészet rejtelmeibe, és ez egészen magával ragadott.
Eleinte a pedagógusi pálya foglalkoztatta, és most mindkettő jelen van az életében: a tanítás és az előadó-művészet is. Mit gondol, van különbség a két attitűd között?
Bizonyára. Ismerünk rengeteg kiváló zenészt, aki kevésbé jó pedagógus, és számos pedagógust, aki pedig a színpadon nem állja meg úgy a helyét. A családomban sok a tanár, s ez számomra is mintául szolgálhatott. A másik motiváció a zeneiskolás tanárom, Kozma Laci bácsi volt, akit a diákok és a szülők egyaránt szerettek; gitárzenekart szervezett, a pezsgő közösségi élet motorja volt. Amikor elkezdtem tanítani, akkor pedig arra jöttem rá, hogy rengeteget profitálhatok a tanítványaim nehézségeinek megoldásából. Néha olyan dolgokkal küszködnek, amelyekről soha nem gondoltam, hogy problémát okozhatnak. Ilyenkor tudatosíthatom és elmélyíthetem a saját tudásomat is. De természetesen van sok olyan tehetséges növendék is, aki meg bizonyos dolgokban akár jobb is lehet a tanáránál, és abból ugyancsak rengeteget lehet tanulni. Számomra a tanítás tehát örök tanulás, és ez motivál.
Mi a legfőbb dolog, amit a tanáraitól kapott és beépítette a pedagógusi munkájába?
Általánosságban azt mondanám, hogy a darabok zenei megközelítése. Szilvágyi Sándor tanár úrtól tanultam, hogy zenei térképet készítek a darabokról. Pontosan kigondolom a zenei alapvetéseket, frazírokat, a csúcspontokat és hogy mit szeretnék kifejezni, milyen zenei gesztusokat fedezek fel az adott műben. Ahogyan az elején beszéltük, mindez szavakkal nagyon nehezen vagy talán el sem mondható.
Amikor a Zeneakadémiára került, akkor frissen indult a klasszikus gitár szak.
Konzisként álmodoztam arról, hogy de jó lenne a Zeneakadémiára járni, de akkor még ennek a lehetősége sem látszott. Ám 2002-ben ez az álom valóra vált, és mi lehettünk az első gitárosztály.
Miért gondolta tíz évvel később, hogy érdemes lenne Kaliforniában továbbképeznie magát?
Mindig is tudtam, hogy nagyon jó lenne egy kicsit külföldre menni tanulni, belelátni egy másfajta zenei, technikai megközelítésbe. Hogy éppen Kaliforniát választottam, az némiképp véletlen volt, mert korábban Németországban vagy Svájcban gondolkodtam, ahol ugyancsak sok neves tanár oktat. 2011-ben voltam az Egyesült Államokban egy kiemelt versenyen, ahol második lettem. Amerika akkoriban nagyon más világnak tűnt nekem. Mindenki olyan „hollywoodi” volt: mosolygós, megközelíthetetlen; műanyag világnak látszott az egész. A versenyen azonban sokat beszélgettem tanárokkal, diákokkal, és kiderült, hogy Kaliforniában van egy remek tanszak. Biztattak, hogy menjek oda. Kitűnő lehetőségnek tűnt, hiszen ott tanított vendégprofesszorként Pepe Romero, aki talán az egyik legnagyobb élő gitáros, és ez nem volt másképp tíz-tizenöt évvel ezelőtt sem, amikor oda felvételiztem. Azt gondoltam, hogy ez jó alkalom kiszakadni a megszokott környezetemből és belekóstolni egy nagyon más gondolkodásmódba, megközelítésbe. Ez a számításom be is jött.
Rengeteg versenyen vett részt: csaknem harminc dobogós helyezése, 11 első díja van. Miért tartotta fontosnak az ilyen típusú megmérettetéseket?
A gitár esetében ez valamelyest kényszer. A zenekari hangszeresek egy idő után próbajátékon versenyeznek, hogy jobbnál jobb zenekarokba kerüljenek. A zongoristák ugyancsak megmérettetik magukat, és általában felkarolja őket egy impresszárió. A gitár hangja – mint mondtam – jóval visszafogottabb, ma már ritkán tud megtölteni egy kétezer fős koncerttermet. A versenyek számunkra lehetőséget teremtenek a szakmai kapcsolatrendszer kiépítésére.
Ön ügyes a kapcsolatépítésben?
Nem igazán, visszahúzódó gyerek voltam, és a mai napig nem erősségem a networking. Akikkel jóban vagyok, azok többnyire nem döntéshozók, ezen a területen nem ragadt rám elég tudás Kaliforniában.
Hogyan lett az élete meghatározó része a tanítás?
A Bartók konziban kezdtem, a gyakorlati tanítás óránk után Szilvágyi tanár úr kért fel, hogy oktassak. Majd jött a Zeneakadémia meghívása, közben pedig nyolc évig tanítottam a Szegedi Tudományegyetemen. Egy idő után nem bírtam, szétforgácsolta az energiámat, így maradt a Zeneakadémia. A mai napig rengeteg szakmai platformot olvasok, hogy a tudásom naprakész legyen.
A YouTube-csatornáján a felvételei mellett javarészt saját oktatóvideóit osztja meg.
Igen, hát ezeket is csinálhatnám jobban, számos tervem van – nemzetközi platformokon is, csak időre lenne szükségem a megvalósításukhoz.
Maximalista?
Ilyen szempontból igen. Mindig a legjobbra törekszem, nagy gondossággal. Amikor a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként a 19. századi interpretációs történetet kutattam, rengeteg gyakorlati és elméleti tapasztalatra tettem szert, vásároltam egy kópiahangszert is. A gitár nincs a zenetörténet fősodrában, ezért az ezzel kapcsolatos kutatások is hátrébb tartanak, mint sok más, frekventáltabb hangszeré. A videók javarészt a kutatás során megszerzett tudásból táplálkoznak.
Miben segít önnek az elméleti háttér elmélyítése?
Tudatosítja és kikristályosítja a gondolkodásomat. Ha kialakult véleményem van egy darabról, akkor magabiztosan tudok kiállni a színpadra a magam koncepciójával. Iszonyatosan fontos, hogy nem lehet diplomataként, semlegesen zenélni. Amikor az ember versenyez, akkor gyakran arra ösztönzik, hogy legyen minél semlegesebb, nehogy valamelyik zsűritagnál kiverje a biztosítékot. Régen nem versenyzek, de számomra már akkor is fontos volt, hogy bátran nyúljak a művekhez, a saját meglátásaimat képviselve.
Ez arról szól, hogy ha hallom játszani, meg tudom mondani, hogy ez Csáki András felvétele?
Nem feltétlenül, valójában szeretek inkább háttérben maradni. Sokkal fontosabb, hogy olyan interpretációt halljon a közönség, amelyben életre kelnek a hangok és történik valami. Nem az a célom, hogy felismerjék, én játszom. Sőt, ez egy huszadrangú kérdés, bár tudom, hogy ma a márkaépítés nagyon divatos. Ódzkodnék attól, hogy csupán azért csináljak valamit zeneileg másképp, mert az az én védjegyem, és így fölhímzem a monogramomat a darabra.
Eszébe sem jutott, hogy érdemes lenne a klasszikuson túl például a jazz vagy valamilyen más stílus irányába kalandozni?
Talán dinoszaurusznak tűnök, de én tényleg szeretem a klasszikus zenét, és szabadidőmben is legszívesebben ezt hallgatom. Bevallom, a zongora elvarázsol, néha felmerül bennem, hogy hangszert tévesztettem. Mert mennyire jó lenne, ha gitárra is született volna néhány kiváló Mozart- vagy Beethoven-darab! Van néhány zenekari mű, amelyben a gitár is szerephez jut, többször játszottam a Budapesti Fesztiválzenekarral Mahler VII. szimfóniáját, amelynek gitárszólama technikailag egyszerű és nem szólisztikus jellegű, de a darab dús zenekari hangzása magával ragad és inspirál. A jazzhez nincs affinitásom, nincs is rám ilyen elementáris hatással.
Számos kortárs darabot játszik, sok szerző komponált önnek gitárműveket. Ebben mi vonzza?
Nagyon szeretem, hogy a kortárs műveknél lehet a szerzővel beszélgetni. Kíváncsi vagyok, hogy amit a kottából kiolvastam, az vajon egybevág-e az ő eredeti elképzeléseivel. Nehéz általánosságban beszélni a kortárs zenéről, összességében mégis úgy érzem, hogy ezeknek a műveknek más a „szabályrendszerük”, és gyakran bátrabb, szabadabb improvizációra adnak lehetőséget, ráadásul a megszokottól eltérő kihívások elé állítanak.
Az Essentia Artison Gitármánia Paganini korában címmel ad koncertet a Pesti Vigadóban. Mi lesz a tematika?
Azt vettem észre, hogy az emberek nagyon szeretik, ha egyedi, személyre szóló élményt kapnak. Az Egyesült Államokban tűnt fel először, hogy nem lehet egy normális szendvicset kérni, mert az embertől mindjárt kérdeznek huszonöt dolgot, hogy mit rakjanak bele. Mostanában sokat gondolkodom azon, miként léphetek interakcióba a közönséggel. Erre a koncertre két teljesen különböző gitárt fogok vinni, és néhány darab esetében a közönség dönthet arról, hogy melyiken akarja hallani. A koncerten belüli hangszercserétől egyébként sok külföldi kollégám óva int, hiszen kockázatos vállalkozás, mert millimétereken múlik, hogy az ember jól elkap-e egy hangot, vagy hibázik. A két hangszer különböző mérete miatt a koncerten belüli csere nagy megszokást és magabiztosságot igényel az előadótól. Ez számomra mindig érdekes kirándulás, mert a közönséggel együtt gondolkodunk erről.
