Kortárs operettnek aposztrofálja a színlap az előadást, ami - ha első hallásra furcsának tűnik is - voltaképpen pontos megjelölés. A zenét és a szöveget tekintve is. Merthogy alapvetően operettdallamok csendülnek fel, ám a hangszerelés ezeket más zenei világhoz (elsősorban a hatvanas-hetvenes évek jazzes, jazz-rockos, szvinges hangzásához, de egy-két szám erejéig jóval későbbi zenei stílusokhoz is) közelíti. Másfelől az előadás meghagyja az eredeti történet naiv báját is, legfeljebb az eredetitől eltérő fénytörésbe helyezi azt. Az alapmű a maga kellemes-kedélyes módján, sajátos szemszögből megidézi a Kádár-korszak fílingjét, s ehhez egy kedvesen egyszerű történetet társít. Péter fodrász, aki imádja szakmáját és imádja kollegináját, Ilonkát, de - félve az elutasítástól - alig mer közeledni hozzá. Így azt a levelet sem meri elolvasni, amelyben a lány biztosítaná érzelmeiről. Ám a szerencse mégis rámosolyog: barátai, kollégái addig mesterkednek, míg össze nem boronálják a fiatalokat, így Péter karnyújtásnyira kerül a boldogító igentől. Csakhogy közbejön egy százezer forintos nyeremény, s a nyertes, Péter szívébe befészkeli magát a gyanú: hátha szerelme és kollégái már tudtak nyereményéről és viselkedésük nem őszinte. Mivel gyanújának hangot is ad, eléri, hogy mindenki elforduljon tőle. De egy operettben mindent helyre lehet hozni: Péter belátja, milyen ostoba volt, szerelme és barátai megbocsátanak, s jő a boldog vég.
Ezt a történetet tulajdonképpen komolyan mondja el az előadás. Noha az irónia végigvonul a játékon, nem a klisék kigúnyolását, fejük tetejére állítását szolgálja. Nem kérdőjeleződik meg a két főszereplő erkölcsi tisztasága, más kérdés, hogy a fokozás kínálta finom iróniával azért élnek az alkotók: a bonviván és a primadonna nem egyszerűen, köznapian, hanem mesébe illően tiszta és naiv: Fekete Ernő és Kiss Diána Magdolna alakítása tökéletesen eltalálja azt a mértéket, mely a szerepkörhöz illeszkedő hangsúly- és gesztussablonok halmozásával enyhén ironikus fénytörésben láttatja ugyan a főszereplők emberi tökéletességét, de nem teszi azt gúny tárgyává. Hasonló szándék figyelhető meg csaknem az összes szerepkörhöz tartozó sztereotípia esetében is. S miközben a rendezés felsorolhatatlan mennyiségű elidegenítő elemet, az operett hagyományaitól többé-kevésbé idegen játékötletet használ, mindvégig igyekszik szórakoztató, fogyasztható maradni. Vagyis minimum duplafenekű (de talán inkább triplafenekű) a játék. A nézők között bizonyára vannak, akik Bujdosó Nóra ruháinak színességét, a hatvanas évek atmoszféráját értékelik, másokat a kollekció több darabja kortárs műtárgyakra emlékeztet, ismét mások ezt ironikus gesztusként foghatják fel. Lesznek, akiket Gergye Krisztián koreográfiájának lendülete ragad magával, mások a mozgássablonok finom ?megbolondításának? fognak örülni. Van, aki csak hangulatfestő kordokumentumként tekint a Kádár-rendszer egyes ?történelmi pillanatait? megörökítő vetítésekre, más örül, hogy kontextusba tudja helyezni.
Vendégszövegek mellett vendégdallamok csendülnek fel: Ilonka operettről egyszer csak a West Side Storyra vált, Péter pedig egy ízben a Hajmási Pétert énekelné, ha hagynák neki. De fel-felhallatszanak idézetek a Kádár-korszak emblematikus televíziós zenéiből is: Ede bácsi például az egykori Telesport szignáljának dallamára megy sportolni (azaz szelvényt feladni). Láthatunk következetesen felépített, a játék folyamatába integrált színészi magánszámokat, hallhatunk teátrális fricskákat (remek, amikor a második felvonás elején a három kiéhezett epizódszínész birtokba veszi a még üres színpadot) és nem kevés atelier-poént is. Könnyedén szellemes Horgas Péter díszlete: a játék változó tereit, képeit az egyszerű díszletelemekre vetített fények, képek, animációk jelenítik meg. A kellékhasználatot pedig a finom, de mulatságos stilizálás jellemzi: a fodrászüzlet manikűrösei hatalmas papírmasé ollókkal dolgoznak, hasonló anyagból készül az éttermi vacsora is, melyet a pincér úgy hoz ki, hogy az asztal szélére illeszt (s onnan igyekszik majd elcsenni a kiéheztetett ideges vendég).
A színészi alakítások maradéktalanul kielégítik a zenés színházi követelményeket, vagyis a színészek (ideértve a zenés szerepeket igazán ritkán vállalókat is) magabiztosan, jól énekelnek, a fontosabb szerepet kapó zenészek, énekesek pedig színészként is flottul illeszkednek a társulatba. Fekete Ernő könnyed lendülettel viszi az előadást; miközben az esetlenség, mamlaszság, a dadogás túlhangsúlyozásával finoman ironizálja a kliséket, komolyan játssza el az ostoba gyanújával boldogságát csaknem tönkretevő ember történetét is. Kiss Diána Magdolna megejtően szerelmes naiva-primadonnája és Szilágyi Katalin rámenősebb szubrettje tökéletesen kiegészítik és ellenpontozzák egymást, utóbbinak remek párja Dankó István hebrencsen önérzetes, zavartságát idétlen vihogásokkal palástoló fodrásza. Ujlaki Dénes szívszorító lírai pillanatokat csempész a feleségétől rettegő idős főnök hálás poénjai közé. Az ideges vendég ziccerszerepét Keresztes Tamás minuciózusan felépítve, pazar (táncos)komikusi eszköztárral abszolválja; utolsó jelenetében kitűnő partnere Behumi Dóri élesen elrajzolt asszisztensnője. Németh Juci árnyaltan és ironikusan ábrázolja a körülrajongott, de erősen lecsúszni látszó dizőzt, Tasnádi Bence markánsan teremti meg mindenki képzelt szerelmi vetélytársát, a valójában csak a dizőzért rajongó pincért. A rikkancs szimbolikus alakká lényegülését Kollár-Klemencz László szuggesztivitása hitelesíti.
