Csankó Zoltán: Soha nem kerültem skatulyába

A Radnóti Színház mellett találkoztunk, ahol tizenegy évet töltött, kiváló előadásokban játszott. Sosem bánta meg, hogy elment?

Nem lehet visszamenni az efféle útelágazásokhoz, hiszen soha nem fogjuk megtudni, mi történt volna velem, ha maradok. Így viszont őrületes kalandokban volt részem. Kezdődött a Nemzeti Színházzal, ahol hatalmas élményekkel gazdagodtam. Olyan színészekkel dolgoztam együtt, akikkel azelőtt legfeljebb futólag ismertük egymást, de soha nem álltunk egy színpadon. Fontos szakmai kapcsolatok és barátságok születtek ott. Kaszás Attilával is ezek alatt az évek alatt lett a felszínes, kollegiális ismeretségből barátság.

Egykori főiskolai tanára, Versényi Ida azt mondta: ötvenéves kora körül „aratni fog”. Most éppen túl van a hatvanon. Ez egy férfi színésznek jó kor?

Ida néninek igaza lett. Tényleg nagy szerepeket játszottam negyvenhat éves koromtól mostanáig. Van, aki későn érő típus. Talán ő látta, hogy én erre az időszakra válok éretté, a férfiasságom is markánsabb lesz. A főiskolán nem voltam igazán jó pasi, bár a lányok máshogy emlékeznek, én semmit nem éreztem ebből. Inkább arról lehet szó, hogy az ember külső és belső, lelki érettsége összeér. Ahogyan Ida néni megjósolta: tényleg jött főszerep főszerep hátán. Nem tudom, hogy ez Pesten is így lett volna-e.

Merthogy addigra már a Győri Nemzeti Színháznál dolgozott.

Tizenöt évvel ezelőtt Gáti Oszkár otthagyta a társulatot, és valakinek be kellett töltenie az űrt, ami a hiányával keletkezett. Kellett egy olyan férfi színész, aki el tud vinni egy főszerepet a hátán. Amikor kiderült, hogy Oszi a Nem félünk a farkastól George szerepét már nem fogja eljátszani, összedugták a fejüket, hogy kire oszthatnák, és ő ajánlott engem. Tulajdonképpen neki is köszönhetem, hogy azóta is Győrben dolgozom.

Van előnye is annak, ha valaki fiatal színészként nem elsősorban a külső adottságaira támaszkodva old meg szerepeket.

Kétségkívül. Nekem nem ez volt az erősségem, de azért játszottam hősszerelmeseket is, ezek sem álltak tőlem távol.

Mi volt az erőssége?

A karakterizáló képességem. Nagyon sokféle szerepet lehetett rám osztani – a Radnótiban is nagyon szélsőséges figurákat játszottam –, és szerintem ez most is így van. Soha nem kerültem semmilyen skatulyába. Vannak színészek, akik minden szerepet magukra húznak. Annyira meghatározó a karakterük, hogy bármit játszanak, a közönség ugyanazt várja tőlük. Az én esetemben ez nem így van. Biztosan megvannak a jellegzetes gesztusaim, de igyekszem nem egyforma lenni. Ez nem könnyű, pláne, ha az ember már sok hasonló szerepet eljátszott.

Sokféle karaktert játszott, de hiába jut eszembe az Anconai szerelmesektől a dadogó királyon át a Tóték tűzoltóparancsnoka, ha színpadi karaktert kellene mondanom, akkor valamilyen klasszikus úriember-figurát mondanék.

Mert az nagyon jól áll nekem!

A héten mutatják be Csiky Gergely Buborékok című darabját, amelyben a családfőt, Solmay Ignácot alakítja. Ő is beleillik ebbe a képbe?

Alakítottam már hasonló figurát például egy Szomory-előadásban, csak másféleképpen. Ez a Solmay már korántsem annyira gazdag, bűbájos és elegáns, mint amilyen szeretne lenni. A családja – köztük a felesége, akivel 32 éve élnek együtt – rendesen próbára teszi az idegeit. A nagy elegancia így már csak nyomokban van jelen a viselkedésében, inkább egy zaklatott idegállapotú emberről van szó. Bakos-Kiss Gábor az 1920-as évek környékére helyezte a történetet, rendkívül elegáns kulisszák közé. A nyelvezetén nem igen változtatott, mégis kicsit modernebb hatást kelt majd.

De korántsem erőteljesen aktualizált.

Alig. Nagyon kevés szerző esetében működik az, hogy alapvetően más korba helyezzük. A Shakespeare-klasszikusok vagy Csehov művei sokféleképpen megállják a helyüket, de ez a Csiky-dráma – attól tartok – nem ilyen. Épp csak frissebb lesz.

A képzelt beteg előadásukban egy évvel ezelőtt – Zakariás Zalán rendezésében – viszont nagyon modern Molière-értelmezéssel kísérleteztek.

Félsikerrel. A közönség egyik fele nagyon szerette, a másik viszont túlságosan modernnek találta. Találkoztam olyan vasutassal, aki rendszeresen jár a Győri Nemzeti Színházba – és mivel én sokat vonatozom, rengetegszer kezelte már a menetjegyemet –, és el volt ragadtatva az előadástól. Azt mondta: annyit nevetett, mint már régen. De akadt, aki az utcán szólított meg azzal, hogy az elején nagyon megijedt, hogy mi ez a modern előadás, de végül élvezte. Volt, aki pedig azt mondta: ez már túlzás.

Kétségkívül előnye egy kisebb városnak, hogy ott közvetlenebb a kapcsolat a közönség és az ott játszó művészek között.

Pesten már közel sincs ilyen. Megesik, hogy az embert megszólítják, de Győrben lépten-nyomon rám köszönnek, legtöbbször számomra ismeretlenek. És azt is elmesélik, ha láttak valami érdekeset, vagy már várják a következő bemutatót.

Nagy öregek mondták, hogy egészen meglepte őket, amikor a frissen végzett fiatalok berobbantak a próbára. A takarásból nézve döbbenten állapították meg, hogy nekik nincs félelemérzetük. Ön óvatosan vagy bátran, felszabadultan próbál?

A Buborékokba nem lehetett csak úgy fejest ugrani, mert Bakos-Kiss Gábornak nagyon határozott elképzelése van az előadásról, és nekem át kellett magam adnom ennek. Bevallom, itt nem sok értelme volt a szerepről való előzetes gondolkodásnak. Bár én mindig foglalkozom otthon a szöveggel. Már az olvasópróbára nyolcvan-kilencven százalékos szövegtudással érkezem, számomra ez jelenti a biztos alapot. Ezért sem szívesen mondok verset színpadon, mert ha ott kiesik a szöveg, nincs semmi kapaszkodó. Kimondottan nyomaszt, nem is vállalkozom rá. A Buborékoknál most először a sziporkákat, ötleteket rakjuk fel, és utána van lehetőségünk személyességgel megtölteni a figurákat. Egy ilyen vígjátéknál elengedhetetlen a jó ritmus. Nekem jó ritmusérzékem van, Gothár Péter rendező szerint – akivel háromszor dolgoztunk együtt – benne vagyok az első tízben. A főpróbahéten erre kell majd ügyelnünk.

Ez egy klasszikus vígjáték, három felvonás, ami ma már ritkaság.

Azért húztunk belőle egy keveset, és valószínűleg két részben játsszuk majd. Gyerekként a Szolnoki Szigligeti Színházzal szemben laktunk. Emlékszem, alig vártam, hogy kikerüljenek az új bemutatók plakátjai. Szaladtam oda, és először azt néztem, hogy hány felvonás. Nagyon lelkes voltam a hosszú előadásoktól, két szünettel. Azért ma már másként van. Hamarabb elfáradok, és szeretem, ha időben megkapom a következő premier szövegkönyvét.

Mert a próbára már felkészülten kell érkeznie.

Ez természetes. Lassan el is kell kérnem a VII. Olivér szövegkönyvét.

Nem ismerem ezt a történetet.

Ez egy Szerb Antal-kisregény, aminek van színpadi átirata is. Februárban lesz a bemutató. Azt hiszem, más címmel, mert ez megtévesztő, sokan a musicalre asszociálnak. Egy képzeletbeli dél-európai történelmi „kalandjáték”, de majd számomra is a szövegkönyvből derülnek ki a részletek.

Az édesapja a szolnoki katonai reptér parancsnok-helyettese volt. Hogyhogy a színházba szeretett bele, amikor akár repülhetett volna?

Édesapám nem repült, ő műszaki emberként dolgozott a reptéren. De valóban, pilóták közt nőttem föl. Annyi maradt ebből, hogy egy időben nagy repülőgép-szimulátoros voltam.

Ez videójáték?

Igen. Volt, hogy második világháborús gépeket vezettem és lőttem a nácikat, de utasszállítókkal is beutaztam a világot. Amikor a volt párom repült Amszterdamba, felhívott a beszálláskor, s néztem, mikor indul a gép. Az ő útjával párhuzamosan én is elvezettem egy utasszállítót Amszterdamig otthon, a fotelből. Egyszerre értünk oda. Mostanában sokat dolgozom, nincs időm rá.

Majd a februári premier után.

Akkor pedig elkezdjük próbálni A Riviéra vadorzói musicalt, ami komoly feladat. Nemcsak nekem, hanem a fiatalabb partneremnek, Járai Máténak is. Az énekszólamok sem egyszerűek. Megrendeltem a lemezt Amerikából. De leginkább a darab ritmusa ijesztő: gyors, filmes jelenetváltások, rengeteget kell lépcsőzni, rohangászni. Arra gondoltam, ezt a részét majd Járai Mátéra hagyom.

A nyitóképen Csankó Zoltán A király beszédében. Fotó: Fehér Alexandra