Meglátogattuk Csányi Vilmos Széchenyi-díjas etológusprofesszort Balatonalmádiban. Mivel már olvastam A kutyák szőrös gyerekek, a Kíváncsiságom története című köteteit, a Géczi Jánossal közös beszélgetőkönyvét, az Őszi kéket, a Hiedelmeink – Az emberi gondolatok építőkövei című, Tóth Balázzsal közösen jegyzett művét, úgy éreztem, ő is, akárcsak korábbi kutyái, Bukfenc és Jeromos régi ismerősöm.
A teraszon ülünk le, még bele sem lendülünk a beszélgetésbe, amikor nagy sebbel-lobbal megérkezik Janka, a pumi-husky keverék. Körbefut, megszimatolja a fotóstáskát, fél pillantással minket is végigmér, diszkréten szagmintát is vesz, de igazából ránk se hederít: a gazdájával van dolga. Az etológusprofesszor pedig mosolyogva feláll az asztaltól, és bevonul Jankával a házba. Csak ezek után érkezik a ház asszonya, Nádai Éva, aki sétálni volt Jankával, de a kutyus, amint megérezte, hogy vendégek jöttek, elszaladt megnézni, miféle szerzetek toppantak be. Ő ugyanis egy szabad kutya, ahogy az Édes Janka című könyv alcíme is mutatja (Élet egy szabad kutyával). Az író és a könyv hőse közben visszatérnek hozzánk, és Csányi Vilmos vidáman magyarázza, hogy ezek rituálék, Janka ragaszkodik ezekhez. Később mi magunk is láthatjuk, Janka karakán személyiség, ha a gazdái nem hajlandóak megérteni, hogy igenis jutalomfalatra vágyik, még vakkant is, hogy nyomatékosítsa az óhaját – mint egy tűzrőlpattant menyecske, aki csípőre tett kézzel toppant a lábával.
A házigazda megjegyzi, hogy ő mégiscsak etológus, azért tart kutyát, mert az eb önálló viselkedése érdekli, hogy különösebb idomítás és fegyelmezés nélkül miként találja meg a helyét egy embercsaládban. Az Édes Janka című könyvben ennél jóval önironikusabban fogalmaz: „többször figyelmeztettek, (…) hogy aki kutyát tart, annak azzal is kéne törődnie, hogy az hogyan viselkedik. Nem hordhatok egy táblát a hátamon, hogy »Kutyaetológus«, ezért ilyenkor hevesen bólogatok, ami felfogható a bűnbánat jelének is, pedig nem az. Szóval engedetlen, önálló, szertelen kiskutyánk van, »szabad kutyának« gondolom, mi pedig Évával nála lakunk.”
Csányi Vilmost persze nemcsak a kutyák érdeklik, az egyik szuperereje épp az, hogy megtalálja a jó kérdéseket, majd megteremti azt a teret és azokat a kereteket, amelyekben válaszokat is lehet találni, új utakat nyit. Egy kritikus szerint intellektuális gátlástalanság jellemzi, hiszen vegyészként kezdett biokémiával, majd mikrobiológiával foglalkozni, az öröklődés, az evolúció, a fajok viselkedése, az élet keletkezése témáira irányult a figyelme, így az éppen akkor induló etológia területén először a paradicsomhalak viselkedését tanulmányozta, majd a kutyákat, és mindeközben fontos megállapításokat tett az emberről. Az állati intelligencia és gondolkodás kérdései átvezették az evolúció történetéhez, az ember fejlődéséhez, a kultúrák kialakulásának, a közösségek létrejöttének kutatásához, a hiedelmekről és azok biológiai és kulturális meghatározottságáról írt. De izgalmas utakat kínálnak a mesterséges intelligenciával és a globális intelligenciával kapcsolatos felvetései is. Csányi Vilmos – ő maga is beismeri – kíváncsi ember.
Humánetológus – akkor is az ember viselkedésének biológiai alapjait vizsgálta, amikor kutyákkal foglalkozott. Abból a gondolatból indult ki, hogy a mai kutyák éppen olyan helyzetben vannak, mint amilyenben az ősember volt, amikor már közösségekben élt, de még nem tudott beszélni. Beszéd nélkül a közös tevékenység egyetlen eszköze a „szociális megértés”. Érteni kell, hogy a csoportban ki mit és miért csinál. A korai, nyelv előtti emberek is ilyen kihívásokkal szembesültek, és a nyelv kialakulása előtt hasonló eszközeik voltak csupán, mint a mai kutyáknak. És a szociális megértés vágya szervezte közösséggé az embert, és ezekből a közösségekből fejlődött ki a kultúra.
Amikor Csányi Vilmos ezeket a kutatásokat kezdte, a tudomány azt tartotta, hogy a kutyákkal nem lehet etológiai kísérleteket végezni, mert nincs természetes környezetük, amelyben szabadon élnek, és megfigyelhetők. Ő viszont makacsul állította, hogy a háziasított kutyáknak az emberi közösség a természetes környezetük. Már több mint egy évtizede zajlott a kutatás, mire ezt a szakma kezdte elfogadni, kollégáival tudományos cikkeket írt, amelyeket kezdetben kétkedve fogadott vagy épp elutasított a tudományos világ, de a közérthető stílusban megírt, az addigi tudományos eredményeiket is összefoglaló, Bukfenc és Jeromos – Hogyan gondolkodnak a kutyák? című könyve Amerikában, Angliában, Németországban, Olaszországban, Oroszországban és Szlovákiában is megjelent, majd az Etológia tanszék egyik munkatársa, Topál József nagy cikket írt arról, hogy a kutyák egy ismert gyerekpszichológiai tesztben éppen úgy viselkednek, mint a gyerekek, a farkasok viszont nem, és ezt végül közölte a legnevesebb amerikai tudományos folyóirat, a Science. 2009 végétől a szakma nemcsak elfogadta e kutatások érvényességét és fontosságát, hanem elismeréssel nyugtázta a csapat úttörő munkáját és szakértelmét is. Elfogadták, hogy a kutya viselkedése alkalmas modellként szolgálhat arra, hogy az ember szociális evolúcióját a nyelv előtti szakaszában vizsgálják, és a magyar tudósok módszerei alapján ma már több mint száz laboratórium foglalkozik kutyaetológiával, kutyaélettannal, genetikai kutatásokkal.
– Csak a kutyával való viszonyunk alkalmas arra, hogy modellezni lehessen a nyelvek kialakulása előtti együttműködést? Például a kisbabák kommunikációját vizsgálva nem lehet ilyen következtetéseket levonni?
– A kisbabák normális esetben már egy nyelvi közegbe érkeznek, a nyelvelsajátítás módozatait lehet vizsgálni az ő kommunikációjuk által. De azt kutatni, hogy az emberi viselkedés, gondolkodás és a nyelv hogyan alakult ki, ezelőtt ötven-száz évvel teljesen reménytelen volt. A Francia Akadémia betiltotta a nyelv keletkezésének vizsgálatát mondván, ez lehetetlen és fölösleges dolog. Nagyon sokáig nem is léteztek támpontok, az én működésem közepe felé jöttek végre olyan adatok, amikkel egyáltalán hozzá lehetett fogni a kutatáshoz. Az volt az érdekes, hogy először a nyelvészek próbáltak válaszokat keresni, de csak a nyelv érdekelte őket, az evolúció, a biológia és az agy már nem. Pedig ezek nélkül nem igazán lehet képet alkotni erről. Több jelenség is támpontul szolgált. Egyik a kreol nyelv, amely a gyarmatokon keletkezett úgy, hogy a gyarmatosítók nyelvéből, azaz német, francia, angol, spanyol szavakból egy speciális nyelvtannal egy új nyelvet hoztak létre. A gyarmatosítók elvitték a rabszolgákat, de nagyon vigyáztak, hogy ne azonos törzsből legyenek, mert akkor lázadást szíthatnak, tehát azt akarták, hogy ne tudjanak egymással bonyolult kérdésekről, stratégiákról beszélni, és a rabszolgák között a pidzsin nyelvek fejlődtek ki – egy nyelvtan nélküli, egészen primitív kommunikáció. A rabszolgák gyerekeivel azonban nem törődött senki, amíg dolgoztatni nem lehetett őket. Kicsik voltak, szaladgáltak együtt, és mindenki csak a saját szülőjével tudott a saját nyelvén beszélni, a gyarmatosítók nyelvére viszont nem tanította őket senki. De köztük kialakult egy összetettebb struktúrán alapuló nyelv, a kreol. Egy kutató pedig megállapította, hogy minden kreol nyelvnek azonos a nyelvtana. Ez volt az első bizonyíték arra, hogy az emberi elme képes a nyelvet saját magától megteremteni, tehát nem „kívülről kapja valahonnan”. Ezt igazolta aztán az úgynevezett ikerszindróma is. Arról szól, hogy van egy drogos, iszákos anya, aki egyedül él az ikreivel, és nem törődik velük. Eltelik pár év, amíg a szomszédok végre feljelentik, kijön a hatóság, és megállapítja, hogy a gyerekek nem beszélik az adott ország nyelvét. Kórházba viszik, elválasztják őket, megtanítják nekik az adott nyelvet, és azt gondolják, hogy ez a történet itt véget is ér. Aztán amikor újra találkoznak a gyerekek, kiderül, hogy egy saját nyelvet beszéltek, amely nemcsak szavakat, hanem mozdulatokat, sikolyokat, hörgéseket, mindenféle hangokat is tartalmaz, egy teljesen komplett nyelv, amellyel ők megértik egymást – és ők találták ki. Aztán azt is megfigyelték, hogy amikor süketnéma gyerekek halló családba születnek, a család olykor nagyon későn veszi észre, hogy a gyerek nem hall, mert amúgy intenzív és hatékony kommunikáció van közöttük. A család kialakít egy nyelvet: mutogatnak, és ez elég, hogy a mindennapi életben kommunikáljanak. Erről egy csomó tanulmány született, kiderült, hogy rengeteg ilyen eset van, és ezek igazi nyelvek, ugyanis mindenben megfelelnek a nyelv kritériumainak. Tehát fontos kijelenteni, hogy az emberben ott van ez a képesség, hogy nyelveket hozzon létre. Ez egy genetikailag meghatározott konstrukciós készség. A gondolatok darabolása, kombinálása adja az emberi kreativitás alapját, ennek nyelvi kifejezésével keletkeznek a történetek, mesék, a hasznos technikai találmányok, a művészet.
– Csak a Homo sapiens alkotott nyelvet, vagy más emberfaj is így kommunikált?
– A nyelvészek úgy gondolták, hogy a nyelv ötvenezer éve keletkezett. A biológusok viszont inkább kétmillió évet mondanak, és most már egy csomó adat van arról, hogy a Homo erectus, akinek jóval kisebb agya volt, már ő is főzött, és feltételezik, hogy beszélt is valamennyire. A Homo sapiens és kortársai pedig valószínűleg hamar eljutottak a nyelvi gondolkodás legkisebb egységei, a szavak felfedezéséhez, amelyekkel már könnyen lehet gondolatokat kifejezni. Mindenki, aki beszél, kreatív elme. A kutyák viselkedése alapján a korai ember működését érthetjük meg. Ugyanis a kutya őse, a farkas is fejlett szociális életet él, a rangsort, a szófogadást, a szűkebb család tagjainak szeretetét és az együttműködési hajlandóságot már jól ismeri, ezeket hozta magával, egy addig számára ismeretlen ökológiai fülke lett a közege, amikor az emberi közösség fogadta be. De ehhez az kellett, hogy megértse, mit várnak tőle, milyen szabályoknak kell engedelmeskedni, mi a feltétele annak, hogy az ember közelében élhessen. A mostani adatok alapján olyan ötven-hatvanezer éve került a kutya az ember társaságába – az evolúciósan is sok. Azt tudjuk, hogy 24-28 gén változott meg a feltételezett farkasős és a jelenlegi kutyák között.
Ahhoz, hogy mindezt megérthessük, az emberi közösség működését is ismerni kell. Csányi Vilmos ilyen irányú vizsgálódásait összefoglalva több könyvében is hangsúlyozta, hogy az ember biológiai adottsága az is, hogy működő közösségeket szervez a közös akciók, közös hiedelmek, közös konstrukció és a hűség tulajdonságaira építve. De arra semmiféle genetikai támogatás nincsen, hogy ez a közösség kulturális, szociális, gazdasági szerveződését illetően milyen legyen, ezeket eldönteni a kultúra feladata. A jelenre figyelve felveti, hogy a kreativitás ilyen magasrendű fokán álló társadalom milyen élhető és megvalósítható célokat képes felmutatni, milyen új mítoszt tud konstruálni, amelyekben a bioszféra stabil marad, a javak elosztásában a szükségleteket is figyelembe veszik? Mint rámutat, ehhez szükséges az is, hogy a társadalmi elismerés ne csak a javak megszerzőit illesse, hanem azokat is, akik valamilyen formában a társas kapcsolatok fejlődéséhez járulnak hozzá. De ezen a téren nem állunk túl jól.
– A történelmünket figyelve követhető, ahogyan eltűntek vagy felszámolódtak civilizációk. Egy ilyen folyamat megállítható, ha már elkezdődött? Most is értékválságot tapasztalhatunk. Ez a változás az evolúció része? Vagy csak egy zsákutca, és ha ezt időben felismerjük, visszatérhetünk oda, ahonnan egy jobb úton indulhatunk tovább?
– Ez egy kulturális evolúciós kérdés. Egy populáció teljes viselkedését és annak a folyamatát tekintjük kultúrának: tehát a benne élő embereket, a viselkedést, a beszédet, a gondolatot, a tárgyakat, az állatokat, az értékrendszert, mindent. Ha most ebbe valamilyen új elemet viszek bele, akár egy új állatot, egy új növényt, néhány új embert vagy valamilyen új elképzelést, arról nem lehet tudni előre, hogy ez még szorosabbra fonja-e ennek a kultúrának a szövedékét, és akkor semmi probléma nem lesz, mert gazdagabb lett valamivel, vagy teljesen szét fogja vágni. Ezt csak négy-öt-tíz generáció után tudjuk megmondani. A modern világban pont ez a probléma, hogy rengeteg változást javasol mindenki, de nem tudja megmondani, hogyha azokat a változtatásokat netán valaki – akár erőszakkal – véghez viszi, akkor annak pontosan mi lesz az eredménye. Most egy olyan gyors változás közepén vagyunk, hogy fogalmunk sincs, egy-két generáció után mi lesz. A fő probléma viszont nem mai keletű, hanem sokkal régebbi: megszűntek a valódi közösségek. Közösség az, amely tagjainak van egy közös célja, mindenki egyetért vele, mindenkinek van egy feladata, és azt el is végzi – ez egy kis társadalomban valósul meg normálisan, ilyen 100-150-200 fős ősi közösségekre méretezett ez a működés. Most, amikor bizonyos helyzetekben – mint amilyen például a pandémia is – nyolcmilliárd embert próbál bárki egy közös célnak alárendelni, az nem fog magától értetődően menni, pedig abban mindenki egyetért, hogy védjük meg a szeretteinket, de abban már nem, hogyan és pontosan mitől – gondoljon csak az oltásellenes tömegekre. És ezzel egy időben bizonyos szervezetek kommunikációját is arra építik, hogy közösségnek mondják magukat. De a közösség tudományos definíciója az, hogy a saját érdekeimet hajlandó vagyok mindig a közösség érdekei mögé állítani. De általában egy vállalat, cég vagy bármilyen más szervezet a maga szabályai szerint működik, és bár megmondják, mi a cél, mi a feladat, az már nem fontos, hogy ezzel mindenki azonosulni tudjon, elég, ha a szerződés szerint elvégzi, amit vállalt. (De nem nevezhető közösségnek az interneten összeverődő emberek különböző csoportja sem.) Tehát a szervezet és a közösség még ha gyakorlatban van is számos hasonlóság, lényegét tekintve másként működik. Visszatérve az evolúciós kérdésekhez: az embernél nagyon korán megjelenik a közösség kialakulásának a feltétele – a közös cél és az egyéni részvétel kettőse. Ez egy biológiai tulajdonság, hogy az az ember érzi jól magát, akinek megfogalmaznak valamilyen közös, mások által is elfogadott életlehetőséget, és abban ő a saját helyét megtalálja. Hogyha megnézi az irodalmat, nagy része arról szól, hogy az emberek keresik azt a helyet, ami az övék, és elfogadnak vallást, vagy nemzet, tudomány, művészet néven olyan közös célokat, amelynek a részesei lehetnek. Annak idején, amikor a kis közösségekből egyre nagyobbak lettek, a probléma az volt, hogy egyre nehezebb volt ezt a közös célt megfogalmazni. Amikor már sok ezren vannak, nagyon nehéz a közös célt úgy megfogalmazni, hogy ne csak az legyen benne, hogy persze holnap is együnk, és ha jön az ellenség, el tudjuk őket zavarni, hanem valamilyen spirituális része is legyen. A közösségek ugyanis közös hiedelmeket alakítanak ki. Ez kezdetben az öregek tiszteletén, az ő tanításaik és tapasztalataik átörökítésén alapulhatott, de a régi tanításokhoz igazodó élet érvényességét hirdeti az egyház is. Jól látható, hogy a vallás nagyon erős közösségépítő erővel bír, az emberben ugyanis ott az igény, hogy egy közösséghez tartozzon. Itt fontos megjegyezni a hiedelem és a hit közötti különbséget. Ha a közösségnek hite van valamiben, az olyan magas elfogadottságú hiedelem, amit nem lehet vitatni, nem lehet bizonyítékokat kérni hozzá. A hit elfogadása egyben a közösséghez tartozás feltétele és bizonyítéka. A gyerekeknél nagyon jól lehet látni a közösségi identitás működését: például egy kísérlet részeként egy százfős gyerektábort szerveztek, ahol mindenki ugyanolyan körülmények között élt, ugyanolyan programokon vett részt, és csupán annyi volt a különbség, hogy a csapat felére piros inget adtak, a másikra kéket, és két hét múlva a pirosak pirosakként gondoltak magukra, a kékek kékekként, utálták egymást, verekedtek, versengtek, de összetartottak a velük azonos színű inget viselőkkel. Ez is egy biológiai tulajdonság, és ma is pontosan működik. A probléma a létszámnövekedésből adódik, hiszen a biológia nem tűnik el akkor sem, amikor nyolcmilliárdan vagyunk. Elterjedt válaszreakció az egyszemélyes közösség kialakulása – egyéni döntés, hogy az ember szabálykövető, elfogadja a feladatokat is, de úgy reagál, hogy magát képzeli egy csoportnak: én vagyok a legfontosabb, elfogadom a szabályokat, de nem áldozom fel az érdekeimet, saját magamhoz vagyok hűséges. Ez is egy működési mód, de ehhez már nem kell spiritualitás. Ezért is nehéz globális válaszokat adni, holott a technikai fejlődés, a geopolitikai folyamatok és a klímaváltozás miatt egyre több olyan helyzet áll elő, amelyben szükség lenne erre. A kérdésre visszatérve: a közösségen, az ember közösséghez való viszonyán múlik, hogy egy válságfolyamat hogyan ér véget.
A beszélgetés teljes változata a Magyar Kultúra magazin kutya témájú lapszámában olvasható (2022/7).
Fotók: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra
