„Engem a kutyám élete, betegsége és halála ébresztett rá, mennyire szeretnek a szüleim”

– Már gyerekkoromban is nagyon kutyás voltam – mondja, és elmeséli, hogy egészen kicsi korától kutyáért könyörgött a szüleinek. Ő volt az a kislány, aki minden születésnapjára, minden karácsonyra és az összes jó év végi bizonyítványért semmi mást nem kért. A halak, aranyhörcsögök és papagájok tartásán keresztül végigjárta a kutyára váró kisgyerek klasszikus evolúcióját, mégis nagyon sokáig, egészen tizenkét éves koráig kellett várnia, amíg elég felelősségteljesnek ítélték, és megkaphatta az első kutyusát. A szülei kellő szigorral ragaszkodtak ahhoz, hogy a kislánynak kell róla gondoskodnia, neki kell gondoznia, etetnie, és neki kell őt levinnie sétálni akkor is, ha esik az eső vagy fúj a szél.

– Az elején nyilván segítettek, ott voltak a háttérben, de én kezdettől fogva valóban maximálisan a saját ügyemnek tekintettem azt a kutyust. Azt gondolom, hogy nálam nem volt boldogabb kislány, amikor őt megkaptam, hiszen vele valóra vált egy hosszan dédelgetett álmom. Ő egyébként első kutyának nagyon nehéz eset volt, mint később kiderült, mindkét fülére teljesen süket, ráadásul kétéves korától epilepsziás, így nagyon gyorsan fel kellett nőnöm a kutyázásban, és olyan nagy felelősséget kellett a kutyámért vállalnom, amiről utólag úgy gondolom, hogy egy kiskamasznak egyáltalán nem volt könnyű út. De azokat az értékeket és azt az attitűdöt, amit vele tanultam meg, a mai napig őrzöm – meséli Tuza Erika.

Egy kutyának hatalmas személyiségformáló ereje van, többek között rendszerességre és fegyelemre tanít.

Erika sosem élte meg kényszerként, hogy korábban kellett felkelnie vagy iskola után azonnal haza kellett sietnie, hogy a kutyájával foglalkozhasson, aki végül nagyon fiatalon, hétévesen halt meg. – Nagyon megviselt a halála, és olyan kérdések kavarogtak bennem, amik a legtöbb gazdiban felmerülnek az állattársuk halála után. Elég jó gazdi voltam-e, mindent megtettem-e érte, ott voltam-e akkor, amikor szüksége volt rám, biztosan nem lehetett volna más utat találni? Ezek tulajdonképpen azok a természetes kérdések, amik egy hozzátartozónk halálakor mindig felmerülnek bennünk. 

Tuza Erika elmeséli, hogyan változott a hétköznapi kutyatartás élethivatása meghatározó részévé. Pszichológiát tanult Amerikában, ahol egy gyakorlat során egyszerre ismerkedett meg a hospice-szal, illetve a kutyás terápiával. Mélyen lenyűgözte, hogyan segíthetnek a súlyosan beteg, haldokló embereknek az ebek, hogy a kutya-gazda kapcsolat erőssége milyen sokat tud adni azoknak, akik a földi útjuk végén járnak.

Az első kutyusa halála után megfogadta, nem lesz több kutyája. Mégis, amikor külföldön meglátta a terápiás kutyáknak azt a mély, gyengéd szeretettel átszőtt létezését és jelenlétét a gazdáikkal együtt a hospice intézményekben, az nagyon megérintette.

Mire hazatért, már megfogant benne a gondolat, hogy újra lesz egy kutyája, mert ilyen formában el tudta képzelni. Akkoriban, nem sokkal a hazatérése után volt egy jósló álma is, amelyben a kutyáját látta fiatalon, egészségesen és jókedvűen. Egy férfi és egy nő vigyázott rá, akiknek azt mondta: „Most értem haza, és elviszem magammal a kutyámat.” Reggelre azzal az érzéssel kelt fel, hogy talán újra itt az idő, hogy legyen saját kutyusa. Az első kutyája is spániel volt, így adódott, hogy a következő is az legyen, viszont akkoriban Magyarországon épp nem volt szabad spánielkölyök. Szinte már le is tett a dologról, amikor felhívta egy tenyésztő, hogy mégis lenne egy kutyus. Így lett övé Maya, akit néhány évvel később Frida követett, utána pedig Freya érkezett.

Hogyan tudná leírni azt a segítő hivatást, amit vállalt? – kérdezem. – Számomra kezdettől egyértelmű volt, hogy ha Maya alkalmas lesz terápiás kutyának, akkor én hospice-palliatív ellátásban szeretnék vele dolgozni, gyógyíthatatlan, illetve olyan betegekkel, akik az életük végén járnak, mert azt láttam, hogy csodálatos az a gyengéd jelenlét, amivel a kutyusok a betegekkel együtt tudnak lenni – mondja.

Ami a kutyáknak köszönhetően kialakul, az a légkör varázslatos.

Minden kutya, aki ezen a területen dolgozik, sok esetben a családoknak is az utolsó pozitív élmény a szerettükkel való együttlétben. Hatalmas ereje van annak a pozitív energiának és emlékképnek, amit a kutyusok látogatása után a családtagok őrizni tudnak. Sokat számít a betegeknek az is, hogy már nem hisznek abban, hogy embereken kívül más élőlényekkel még kapcsolatba kerülhetnek, és egyszer csak betoppan a szobába egy kutyus. A messzi-messzi múltba nyúló csodálatos gyermekkori emlékek tudnak felidéződni, például a nagypapájuk ezer éve elfeledett kutyája, akit ők egyszer nagyon szerettek. Ezek a régi szép emlékek nagy erővel tudják feltölteni a betegeket.

A kutyák látogatásának a megnyugváson kívül fájdalomcsökkentő hatása is lehet.

A jelenben tartanak minket, annyira egó- és sallangmentesen viselkednek, és vissza tudnak kapcsolni minket a saját lelkünkhöz. Ezért ezt az önkéntes vállalás keretében végzett munkát, amiért nem fogad el ellenszolgáltatást, ő nem is nevezi munkának, hiszen azért csinálja, mert nagyon hisz abban, hogy emberként és földlakóként amit csak tudunk, meg kell tennünk annak érdekében, hogy ne ártsunk, illetve hogy megkönnyítsük az embertársaink életét.

– Nagyon nehéz elhagyni a földi létet, nehéz búcsút inteni mindannak, ami szép volt az életünkben és ami örömet okozott nekünk. Hatalmas áldás és megtiszteltetés az életemben, hogy olyan állattársaim vannak, akik kísérnek engem a segítés ezen formájában.

– Ön szerint hogyan gyógyítanak a kutyák?

– Azt mondanám, hogy a lélek csendjével, amit hoznak nekünk. És azzal a térrel, amibe be tudunk lépni, ha tényleg jelen vagyunk, együtt a kutyával. Elvárásmentesen, szavak nélkül is. Nagyon sokszor már nem kellenek a szavak, mert már csak zavart okoznak. De amikor valóban jelen tudunk lenni, csendben egy kutyával, az egy nagyon tiszta teret tud megnyitni.

– Ön miért a leghálásabb a kutyáinak?

– Hogy mindig adnak egy újabb esélyt, hogy jobb legyek. Mindig megbocsátják a hibáimat, és ez nagy alázattal tölt el. Maya kutyám szemében például a folyamatosan megújuló esélyt látom, már tizenhárom éve.

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2022/7. számában olvasható.