Igen frissen érkezett hozzánk a darab, hiszen - a színlap tanúsága szerint - az idei (2007-es) Halloween-napi ünnepségekre készülő színielőadás létrehozásának műhelytitkait írták színpadra; a cselekmény során tehát a jövőben járunk. A készülő-dés vérfagyasztó története elevene-dik meg most a Vidám Színpadon. Másodszorra: 2004 decembe- rében innen néhány utcányira, a Színművészeti Egyetemen Bagó Bertalan rendezé-sében az akkori végzősök, Kerényi Imre musical-operett színész-hallgatói adták elő. előadásában. Akkor feltűnően nagy sikert arattak, majd befejezték az iskolát, ki-ki elhelyezkedett, ahol tudott: az Operettszínház-ban, Szolnokon, a Vígszínházban, Zalaegerszegen. És most újra összeálltak; évad közben egyeztetni ennyi színészt, az már maga elismerésre méltó teljesítmény (arra gondolni sem merek, hogy ennek a tehetséges társaságnak, ennek az osztálynyi fiatal színésznek nincs elég tennivalója, szerepe az anyaszínházában... Mindenesetre jól tették: az előadás jó, nagy siker lesz; Puskás Tamás, a Vidám Színpad igazgatója (és az előadás egy hangsúlyos pillanatának fontos szereplője) jó lóra tett, amikor befogadta az előadást.
A színlapon bevetett sok ködösítő 'adat' után íme a száraz tények: Tasnádi István egy remek alapötletből sok humorral, ám itt-ott nehezen követhető, dramaturgiailag még alaposan átdolgozandó drámát írt: Byron, Shelley és a hozzájuk tartozó nők 1816 egy viharos éjszakáján, a lord Genfi tó parti házában rémtörténeteket írnak, amelyek egyikében megszületik Frankenstein, a másikból pedig a vámpír alakja. A fentebb jelzett amerikai diákok színielőadásához megidézve a valóságos próbafolyamat és a versek-rémtörténetek egymásba fonódnak, hogy végül véresen vad, kavargó, átláthatatlan horror-vámpír-Frankenstein-paródiává olvadjanak össze. Annak idején lehetett tudni, hogy Tasnádinak - az osztály felkérésére - a végzős fiatalok életéről, elsősorban a főiskolai évekről, a pályáról, tanáraikról, jövőjükről vallott képeikről kellett volna színdarabot írnia. Ebből lett a Démonológia, amely azután a 'színház a színházban'-effektussal játszva, sok ötlettel, valóban szólt is a Kerényi-osztály életéről. Bár szerettem az előadást, azt gondoltam, hogy éppen belterjessége, a csak beavatottak számára érthető nevek, utalások halmozása kizárja, hogy az amúgy igényes, remek ritmusú, szépen rendezett előadásnak jövője legyen. Ezt már csak azért is sajnálatosnak tartottam, mivel ennek a 'zenés kísértet-játék'-nak (vagyis musicalnek) a zenéje az én egyáltalán nem zeneértő fülemnek semmivel sem volt gyengébb, mint akár a Madách Színház siker-szériás monstre-musicaljeié.
Az előadás legnagyobb érdeme, hogy sugárzik belőle a jókedv és a közös munka szeretete: ezek a nemrég még diák színészek nagyon szeretnének ott lenni szem előtt, nagyon szeretnének nekünk beszélni magukról, a pályájukról. Ehhez még gondolataik is vannak, mi több, formát (szöveget, történetet és zenét) is tudtak találni mondandójuk kifejezésére. Szemenyei János (Jonathan) és Szőcs Artur (Fred) jegyzik a zenét (Szemenyei azóta már több előadás, többek között bábelőadás zeneszerzője is!), s színészileg is ők az előadás szervezői. Különösen Szőcs Artur lubickol az amúgy is hálás rendezői szerepben, s komoly színészi felkészültségre, szerepelemzési elmélyültségre vall, hogy a komikus hatások kezelésében pontos mértéket tud tartani. Nem ripacskodik, de nem is parodizálja valamelyik "nagy öreget" (pedig mennyire hálásak lennének érte a beavatottak!), hanem önmagát hozza, azt, amit ő gondol a rendezői pályáról. A másik bravúr-alakítás Nagy Sándoré, Byron démon-költőzseni-vámpír-szörny-nőfaló-sántaördög szerepében. Érett színészre vall a fődal előadása, és az ahogy a második felvonás jelentős részét a színpad előtt, a nézőtér oldalán állva, némán, mozdulatlanul és rezzenéstelen, ugyanakkor velőig hatoló démon-pillantással figyeli. És jó - ha nem is mind azonos színvonalon - Ömböli Pál (A Véglény alja), Nagy Lóránt (Shelley), Fila Balázs (Polidori). A bemutatón talán csak Szakács Tibor (A Teremtmény teteje) alakítása lógott ki az összjátékból, s nem tudom, hogy ez annak köszönhető-e, hogy ő nem is ebbe az osztályba járt - annak idején Zöld Csabával láttam az előadást, ő remek volt, s a Vidám Színpad másik szereposztásában - a színlap tanúsága szerint - most is ő játssza e szerepet. A lányok részint egészen finoman adagolt öniróniával játszanak: Peller Anna és Szegő Adrienn két tökéletesen különböző karaktert formál meg a kettejük között felosztott, egy-ugyanazon szerepben, ellenállhatatlanul mulatságos helyzetek sorozatát teremtve ezzel, míg a Byron-Shelley-társasághoz tartozó nőket alakító Holecskó Orsolyának és Wégner Juditnak sajnos jóval kevesebb egyénítésre, illetve tehetségük felmutatására alkalmas jelenet jut.
Ez az előadás nem világmegváltó és nem hibátlan, sőt. És mégis csillagos ötöst érdemel, mert - s ebben nyilván kiemelkedő szerepe van a rendező Bagó Bertalannak - rámutat arra, hogy ez a sok tehetséges fiatal képes kemény munkára, tud jó (és előérzetem szerint megérdemelten hosszú szériás, sikeres) előadást létre hozni, ha erre alkalmat kap.
