Cseh Eszter Sára: Néha olyan, mintha felnőttként játszanék tovább Barbie-val

Milyen volt a gyerekkorod?

Mindenféle színes játékaim voltak. Imádtam a Barbie-babáim és a pónilovaim. A ’90-es években voltam gyerek, és teljesen beszippantott az a színes, történetekkel teli, kicsit műanyag, mégis álomszerű univerzum. Valószínűleg a divat iránti vonzódásom is innen ered: gyerekként szerettem öltöztetni a babáimat, kitalálni hozzájuk különféle karaktereket. Most ugyanez történik, csak modellekkel és stylinggal. Néha tényleg olyan, mintha felnőttként játszanék tovább Barbie-val.

Aztán mégis közgazdászként végeztél, majd grafikával is foglalkoztál. Hogyan találtál vissza a divatfotóhoz?

Közgazdászként salesterületen dolgoztam teljesítménybérben. Hoztam a számokat, ment a pörgés, de egyre inkább hiányzott valami, ami nem csak Excel-táblákból és targetekből áll.

Az egyik márkánál, ahol dolgoztam, javasoltam, hogy csináljunk Instagramot – ez még a platform korai időszaka volt. Azt mondták: ha van kedved, csináld. Vettem egy kompakt Sony gépet, és elkezdtem fotózni. A fordulópontot pedig egy fashion week jelentette, ahol az egyik booker ismerősöm kért meg, hogy portrézzam a modelleket. Utólag mondta, hogy meglepte, mennyire jó portrékat csináltam.

Autodidaktaként hogyan építetted fel magad fotósként?

Sokkal több kísérletezéssel – és sokkal több önbizalom-ingadozással –, mint amit kívülről látni. Nem jártam művészeti egyetemre, nem kaptam visszajelzést arra, hogy „ez jó irány”, vagy „ezt gondold újra”. Minden döntést nekem kellett meghoznom: mitől erős egy kép, mikor elég, mikor nem. Ugyanakkor nem a nulláról indultam. Évekig dolgoztam a divatszakmában bookerként, scoutként, retusőrként. Válogattam képeket, láttam tesztanyagokat, figyeltem, hogyan dolgoznak a fotósok. Mire a kezembe vettem a kamerát, már volt egy belső vizuális referenciám arról, hogy mi működik.

Amikor elkezdtem fotózni, az Instagram még egy tiszta, organikus tér volt. Nem volt ekkora zaj. Ha esztétikus képet tettél ki, az valóban eljutott emberekhez. Nem kellett hirdetni, nem kellett algoritmusstratégiát gyártani. Jókor voltam jó helyen – így a képeim ki tudtak emelkedni.

Hogyan jött a divatfotóból a képzőművészeti irány?

Nem volt egy éles váltás, inkább egy belső igény. Sokáig modelleket fotóztam, portrékat, divatanyagokat. A styling, az arc, a ruha – ezek érdekeltek. De egy idő után éreztem, hogy szeretnék valami letisztultabbat, konceptuálisabbat. Valamit, ami nemcsak „szép”, hanem ami mögött van egyfajta gondolatiság.

Egy horvátországi fotózás ebben kulcspillanat volt: egy modelltáborba hívtak fotózni. Bár feszes volt a tempó, mondták, hogy a nap végén, ha akarok, csinálhatok saját anyagot is. Nem volt sok időnk, ott a helyszínen találtam ki a koncepciót: fürdőruha, úszósapka. Minimalista styling, ami gyorsan megoldható, mégis vizuálisan erős. Tiszta színek, kék ég, fehér felhők a háttérben, frontális, kimerevített testek az előtérben. Így született meg a Swimmers-sorozat, ahol sokkal kevésbé az arc, inkább a test és a mozdulat kezdett el dominálni.

Ugyanakkor ezek a sorozatok gyorsan felismerhetővé tették a vizuális nyelved.

A pasztelles színek elsőre édesek, könnyen befogadhatók, szinte „Insta-kompatibilisek”. De pont ez a csapda bennük. Közelebb húzzák a nézőt, és amikor már bent van a képben, akkor kezd el feltűnni, hogy valami nem stimmel. A kimerevített testek, az érzelemmentes arcok, a frontális kompozíció – ezek mind azt szolgálják, hogy egy kicsit bábszerű legyen a helyzet. Mintha egy túl tökéletes, steril világban lennénk. És ott csúszik be az apró furcsaság: nincs víz, ahol víznek kellene lennie. Homokban strandlabdázunk. Kék szőnyegen fekszünk, mintha medence lenne. Engem az érdekel, amikor egy kép elsőre esztétikus, de második nézésre már kérdéseket vetnek fel. 

A divatiparban viszont a portrékkal váltál ismertté. Mitől jó egy portréfotó?

Attól, hogy nemcsak egy arcot látok rajta, hanem egy embert. A divatban nagyon könnyű elcsúszni a felszínesség felé: szép modell, jó smink, tökéletes fény – és kész. De számomra egy portré akkor működik, ha van benne valami pluszréteg. Ha a tekintet mögött meglátsz valamilyen érzelmet. Modellekkel dolgozva ez különösen izgalmas, mert ők „színészek” is. Tudnak karaktert váltani, tudnak érzelmet imitálni. De az igazi kihívás az, hogy ne csak egy jól begyakorolt arckifejezést lássunk, hanem egy valódi jelenlétet.

A Quarantine-sorozat talán a legmelankolikusabb anyagod. Hogyan készült?

Teljes bezártságban a lakásunkban fotóztam. A Covid alatt minden leállt, nem lehetett helyszínekre menni, nem volt stáb. Ott álltam, hogy oké, akkor most mi van, ha nincs terem, nincs megkeresésem... Akkor jött az ötlet, hogy készítsünk egy fotósorozatot erről a helyzetről. Ez a hiány volt a koncepció. Hogy nincs szabadság, nincs mozgástér, mindenki otthon van, és tulajdonképpen minden illúzió. Nagyon jó modellt találtam ehhez az anyaghoz: kicsit félénk volt, így a képeken is benne maradt az a fajta törékenység, amely sokunk sajátja volt akkor. Ez a legkonceptuálisabb sorozatom, mégis ez volt a legkevésbé népszerű a social mediában. Talán mert kevésbé „szép”, kevésbé harsány.

A Covid, a szülés és a gyerekvállalás hogyan hatott rád emberként és alkotóként?

Egymásra csúszott minden. Nálam ez nem egy romantikus történet volt, hanem inkább egy hullámvasút. A Covid előtt épp elkezdett szépen ívelni a karrierem. Fotóztam magazinoknak, celebeket, egyre többen ismerték a nevem a divatszakmában. Volt egy lendület, és akkor jött a lezárás. Minden leállt. Ott ültünk a  férjemmel, Miklóssal (Kiss Miklós képzőművész) egy harminc négyzetméteres lakásban bezárva, és hirtelen teljesen más perspektívába került minden. Elkezdtem befelé figyelni. Arra, hogy mit akarok valójában. Ekkor lettem várandós is, így a karriermegakadás és a gyerekvállalás időben szinte összeértek.

Az anyaság átrendezte a fókuszt. Korábban teljesen természetes volt, hogy ha hívnak, megyek. Most minden döntés mögött ott van egy másik élet is. A tempóm lassabb lett, de talán koncentráltabb is.

Hogyan alkotsz?

Általában nem egy fotózással kezdem, hanem egy fejben elkészült képpel. Olyan, mintha látnék egy kész jelenetet: a színt, a testtartást, a hátteret, a fényt. És onnantól az a feladatom, hogy ezt a belső képet valósággá tegyem. Ez egyszerre előny és nehézség.

Előny, mert minden ki van találva. Nem improvizálok, hanem van egy erős vizuális gerinc. És pont ezért nehéz is. Mert ha valami nem olyan, mint a fejemben, nehezen engedem el. Ha a helyszín nem tökéletes, ha a fény nem az, ha a modell mozdulata nem hozza azt az ívet, amit elképzeltem, akkor nem tudom megcsinálni. Emiatt sokszor a legnehezebb rész nem is maga a fotózás, hanem a megvalósítás előtti szervezés. Helyszínengedélyek, styling, megfelelő modell, időzítés. Sok tényezőnek kell összeállnia.

Sokat utaztok. Hogyan inspirálnak ezek?

Teljesen feltölt. Nemcsak fizikailag, hanem vizuálisan is. Amikor elutazom, valahogy kitisztul a fejem. Kilépek a megszokott térből, a napi rutinból, és hirtelen más ritmusban kezdek figyelni. Nagyon erősen hat rám például Dél-Spanyolország és Portugália. A mór építészet, az azulejo csempék, a minták, a vakolt falak és a kék ég kontrasztja. Ezek a tiszta, mégis gazdag felületek valahogy teljesen összecsengenek azzal, amit a képeimben keresek: egyszerűség és rétegzettség egyszerre. Nem is feltétlen konkrét képet tervezek, inkább csak gyűjtöm a vizuális élményeket.

Ilyenkor rengeteg kiállítást is megnézünk. Ez nálunk szinte kötelező program. Bárhova megyünk, megnézzük, milyen múzeumok és galériák vannak a közelben. Sokszor kifejezetten emiatt utazunk egy-egy városba. Nagyon inspiráló látni, hogy más művészek hogyan gondolkodnak térben, hogyan installálnak, hogyan építenek fel egy koncepciót. Ezekből rengeteget tanulok.

Hogyan inspiráljátok egymást a férjeddel a mindennapokban?

Szerintem ez már annyira természetes, hogy sokszor észre sem vesszük. Két alkotó egy háztartásban – ez lehetne konfliktusforrás is, de nálunk inkább egy folyamatos, csendes párbeszéd. Miklósnak elképesztően mély művészettörténeti tudása van. Nagyon gyorsan átlát kapcsolódásokat, korszakokat, utalásokat. Én inkább a fotótörténetet és a divatvizualitást hozom be a közös térbe – ez nála korábban kevésbé volt fókuszban.
Hatunk egymásra a színekben is.

A nőművészet kérdése fontos számodra?

Igen, nagyon. Mindig örülök, amikor női alkotók kerülnek fókuszba. Sokáig a művészettörténet férfihegemón narratíva volt, miközben rengeteg nő alkotott párhuzamosan, csak kevesebb figyelmet kaptak. Inspiráló látni, amikor női fotósok, festők, szobrászok saját jogon válnak láthatóvá, nem valaki „múzsájaként” vagy feleségeként. Ezek a történetek nekem megerősítést adnak.

Mik a terveid most?

Egy újraépítkezési szakaszban vagyok. Kibéreltem egy kisebb stúdiót, szeretnék újra rendszeresen fotózni, kísérletezni. Visszatérni a modellekhez, a divatvonalhoz – de már érettebben, tudatosabban. A képzőművészeti sorozatok ötletei is megvannak. Szeretnék végre olyan helyszíneken dolgozni, amiket régóta keresek – csempés, retró terekben, esetleg vízhez kapcsolódó installatív környezetben. Van egy Balatonhoz kötődő koncepció a fejemben, amit remélem, hamarosan meg tudok valósítani.

Fotó: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu