Csehov és a zombik - VLAGYIMIR SZOROKIN: HÓVIHAR

Egy orvos nekivág a nagy orosz pusztának, hogy vakcinát vigyen az arra rászorulóknak, akiket megfertőzött ? pontosabban még nem fertőzött meg ? a bolíviai feketekór. Csakhogy dúl a nagy orosz hóvihar, ahogyan dúlt már a klasszikus orosz írók keze alatt is ? és épp úgy gátat emel a célok elé, épp úgy kihívások elé állít, épp úgy szembeszáll az emberi akarattal, mint a nagy elődöknél. Őket idézi az ? egyébként a kicsinyítő képzőit, becézgetéseit az orosz népmesékből kölcsönző ? nyelvezet is; és csak lassan, finoman adagolva derül fény azokra az apró részletekre, amelyek mégis egyértelművé teszik: nem Csehov vagy Puskin világában, hanem Szorokin korábbi regényeinek ? Az opricsnyik egy napjának vagy a Cukor-Kremlnek ? megszokott idejében, a közeli jövőben járunk. Ám ? hiába állítja a fülszöveg, hogy a Hóvihar a két említett és valóban könnyen összepárosítható regény folytatása ? ezúttal nincs szó társadalmi-politikai berendezkedésről, a Szorokin által már részletesen felvázolt, a mai orosz valóság visszásságaiból táplálkozó cári diktatúráról. Csak hát az egyik falusi kunyhóban, a molnárék házában fémkör felett a levegőben lebegnek az időt jelző számok. Aztán a rádióban nézik az eleven híradót. Aztán a drogkereskedők élő és önépítő nemezpasztából hoznak létre gyorsan egy sátrat ? és igen, lassan kiderül az is, hogy a rejtélyes járvány a hótól elérhetetlennek tetsző Dolgojéban nem más, mint a holtakat a sírokból kikeltető zombivírus.

Ez a lassú előrehaladás, türelmes építkezés végig jellemzi a Hóvihart: Platon Iljics Garin doktor előbb úgy számolja, hogy egy-két óra alatt eléri a szomszéd falut. Aztán este lesz, és már éjfél a kitűzött cél, de végül csak megalszik a molnáréknál, tovább halogatva az érkezést. Aztán felkel a nap, és lemegy megint ? és közben úgy Garin, mint az olvasó is rájön, hogy ez az egyre hosszabb, egyre több akadályon át vezető út nem csak egy orvosi kiküldetés, hanem maga Platon Iljics élete. Hiszen ?minden ember azért születik, hogy megtalálja a saját útját az életben?, vagyis azért élünk, hogy ?megértsünk mindössze három dolgot: hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és hova megyünk. [?] Itt és most ezt az utat kell bejárnom?. Szorokin tesz arról, hogy ezt megértsük: a viszontagságok eleve elvezetik a doktort a szélsőségekig, hogy már ne a mihamarabbi érkezés, hanem az életben maradás legyen a tét; s Garin később egy drog hatásától kínhalált vizionál, így döbbenve rá (ébredés után) az élet értékére. Ha pedig megértettük mi is, amit a doktor, akkor eltávolodunk a hófödte útról, amelyet hol egy elejtett, gyémántkeménységű, piramis alakú kábítószer, hol meg egy halott óriás fagyos teteme áll el. És rálátunk arra, amire a hóvihar Platon Iljicset is ráébreszti: az egyik faluból a másikba jutásnak nem a vakcinák beadása a tétje, hanem az, hogy tisztában vagyunk-e azzal, mit kell megtennünk az életünkben, ragaszkodunk-e ennek eléréséhez, és mennyire vagyunk kitartóak. Mert ha letérünk az útról ? így Szorokin ?, nem csak a küldetésünk vall kudarcot, hanem mi magunk, az egész életünk is. Vagyis ez a rövidke, egy-két napig tartó, 180 oldalon elférő út nem egy epizód Garin életéből, ami a behavazott vasútállomáson kezdődik, és a Dolgojéba vezető út valódi vagy kényszerűen meghatározott végén ér véget ? hanem a doktor teljes élete. Hiszen nem él se előtte, se utána: ekkor ébred rá, hogy miért él, s itt dől el az is, hogy meg tud-e felelni ennek a kihívásnak.

S ezzel Szorokin regénye olyan súlyt kap, amelyet senki nem nézett volna ki egy stílusgyakorlatnak is beillő, minimális cselekményű, könyvformájú road movieból: nem egy rövid utat nyújt hihetetlen hosszúra, hanem egy hosszú életet sűrít össze a leglényegéig.