Az ugyanis, hogy színházban nem lehet úgy irányítani a tekintetet, ahogy filmen, s hogy lehetetlen a mimikára, az arcra akkora hangsúlyt fektetni, mivel nincs jelen a kamera fókuszálásban, nagyításban, maradandóvá tételben lévő ereje ? közhely. De ezúttal mégsem lehet szó nélkül elmenni mellette: a Persona e nélkül legfeljebb fél lábon állhat.
A kommunikáció a beszéddel felhagyó színésznő, Elizabeth Vogler és a vele együtt a kórház helyett egy elszigetelt vidéki nyaralóba költöző ápolónő, Alma között pontosan félig áll szavakból ? félig pedig Elizabeth metakommunikációjából: pillantásaiból, mosolyaiból, arcrezdüléseiből, a szeméből kiolvasható érzésekből. S ahogy egy dialógus értelmét veszti az egyik fél szavainak törlésekor, úgy nem hagyható el értelemvesztés nélkül itt sem ez a fél. Különben egy ezernyi implicit elemből összeálló alkotásból marad egy kizárólag szavakra épülő előadás.
Mindez nem lenne probléma abban az esetben, ha Gigor Attila és a dramaturg Emília Luptáková nem szinte egy az egyben a filmet másolnák le a színpad szerényebb lehetőségei közé, hanem Bergman általuk felhasznált jegyzeteiből és novellájából egy új, a rendelkezésre álló eszközök által is érvényesülő előadást hoznának létre. Ez azonban nem történik meg: a (természetesen nem a színházi tér és a filmes technika különbségeiből adódó) eltérések vagy redukálják a Persona rendkívül sok olvasatát, vagy rosszabb esetben egyenesen félreértések eredményeinek tűnnek.
Az Elizabethet kivizsgáló orvos (Fekete Ernő) ? aki megállapítja, hogy a némaság sem testi, sem lelki betegségből nem következik, az kizárólag a színésznő racionális döntése ? Gigornál mindvégig a színen ül, a játék terét jelző fehér kör mellett. Ez nagyban és igen szimpatikusan erősíti Gigor Personájának színpadi jellegét, mivel így az hangsúlyozottabban látszik a színészi, emberi jelenlét és összmunka eredményének, az ?itt és most? jelentősége megnő. De hiába: a széken csak üldögélő, néha rágyújtó férfi máris csökkenti a felmerülő értelmezési lehetőségeket.
A férfi folytonos jelenléte miatt aligha olvasható a Persona a női identitás, nőiség allegóriájaként (noha a filmnek lehetséges ilyen olvasata); s a harmadik személy folytonos jelenléte a társadalomból, a ?normális emberek? közül, sőt akár a hétköznapi nyelvből való kivonulás, a szigetszerű elkülönülés erős motívumát is semlegesíti.
A Bergman jegyzeteiből a filmbe került szövegekhez képesti kevés változtatás között találni olyat, amely tovább szűkíti az értelmezési tartományt. Elizabeth az orvosnak írt, a filmben szűkebb szavú levelében ? mellyel, mivel Alma titokban elolvassa, megváltozik a két nő viszonya ? Alma csak neki elárult, komoly titkainak kiadásán túl kedélyesen megemlíti kisfiát is: kár, hogy távol kell lennie tőle, de örül, hogy egészségesnek tudhatja. A betoldás zavarba ejt: később úgy tűnhet(ne), hogy mind Elizabeth elnémulásában, mind a két nő viszonyának libikókájában igen erős szerepe lehet a színésznő fia iránti nagyon nem hétköznapi, a levélrészletre a legkevésbé sem rímelő érzéseinek.
Így pedig szinte semmi nem marad, ami többletjelentéssel, magyarázattal töltené fel a furcsa történetet. Ebben a verzióban a Persona lecsupaszodik egy motívumra: Alma átlényegülésévé Elizabeth-té ? ám ennek indokai homályosak maradnak, s megvalósítása is közhelyes kissé. Alma először például vásárol egy olyan napszemüveget, amilyet Elizabeth is hord ? mintha ő maga akarna olyanná válni, mint a színésznő, noha máskor (érthető módon) erősen tiltakozik ez ellen. Később pedig egymás tükörképeiként mozognak ? túl direkt, túl sokszor látott ?utalás? ez.
Egyetlen apróság utal arra, hogy Gigor mégis markánsan értelmezte volna a Personát. Amikor beállít a nyaralóba Elizabeth férje, s az addigra voltaképpen már Elizabeth-té lényegült Almát véli feleségének, Alma saját férje nevén szólítja a színésznő férjét ? mintha ?két? férj egy és ugyanaz volna, azaz a két nő is csak egy lett volna kezdettől fogva. Azonban egy, a megszokottól ennyire eltérő értelmezést mindössze egyetlen, alig észrevehető, alig hallható vagy akár színészi hibának is tekinthető szóval kifejezni olyannyira ?érdekes? megoldás volna, amely megkérdőjelezi az egész szándékosságát.
Hogy a metakommunikáció nem segíti az előadás befogadását, nem Gubík Ágin múlik: az ő némasága, amennyire látszik, kellőképp beszédes ? csak épp nem látszik, hiszen az első sor is több méterre ül tőle. Lax Judit Almája viszont nem csak Bibi Anderssonhoz képest csalódás: végig hallatszik, hogy betanult szöveget mond fel, így az nem hangzik természetesnek, szavai mögött a rendkívül intenzív, pezsgő karakter ellenére sem érezni valódi érzelmeket. Fekete Ernő sem narrátorként, sem orvosként, sem férjként nem kap lehetőséget tehetségének demonstrálására.
A remek filmrendezőként megismert Gigor Attila vitathatatlan tehetsége szintén rejtve marad. A Persona megrendezése meglehetősen kemény dió ? az ő kalapácsa sem bírt a feltörésével.
