Az előtér tökéletes sötétjéből (itt még a hátsó falra vetítve vonatsíneket látunk, rajtuk kattogva váltanak a szövegtáblák néhány rövid vágy-meghatározással, kétszavas, lendületes kérdéssel, mintegy az utazás látszatát ígérgetve) alig-fénybe lépünk, a középen orra bukó vonatot csak néhány gyér fénycsóva világítja meg. Majdnem tapogatózva jutunk el oda, körbejárjuk, megsimogatjuk, mint valami mozdulatlan állatot. (Végre közvetlenül megérinthetünk egy műtárgyat, bár ez itt gyanúsan halottnak tűnik...) Belül azonban melegen, hívogatóan, hibátlanul működik a kupévilágítás, mintegy arra biztatva, hogy szálljunk be, van még hely, ha szűkös is, de más utas egyelőre nem talált rá erre a nyugodt, kellemes utazóhelyre. A kocsiülések, a csomagtartó rácsa ijesztő szöget zár be a templom kőpadlójával, ha egészen közelről benézünk az ablakon, elszédülünk, csak néhány másodperc múlva keveredünk ki ebből az optikai természetű örvényből, mint valami szerencsés repülőgép egy halálos dugóhúzó-akcióból.
Furcsa. Egy festőnő, aki minden jól elkülönülő korszakában eddig a nőiséget, a természet, az emberek iránti olthatatlan kíváncsiságát formálta képpé, izgalmas, sokszínű, játékos művekké, most egy dermedt pillanatot hoz létre egyetlen tárggyal, egy kibillent látószöggel, egy befejezetlen utazás víziójával. Semmilyen saját kezű beavatkozásnak nincs nyoma a szerelvényen, egyszerű, tiszta, gigantikus ready-made. Csak a vágás, a ferdeszög. A padló és a vonat viszonya. Egyetlen arc sem jelenik meg sehol, amit pedig Csiszér annyira fontosnak tart, hogy egy egész sorozatot készített felnagyított, fotorealisztikusan megfestett portrékból.
Most egyetlen arc sem néz szembe az ablakon túlról. Az ajtók a levegőben lebegve, szigorúan zárva, a hátsó ütközők tompán bámulnak a templom sötétjében, a csatlakozó kábelek halott fekete póklábakként csüngnek több méterrel a föld fölött. Egy megközelíthetetlen jármű landolt a kiállítótérben, még csak nem is törte föl a kövezetet, belül béke és nyugalom honol, de a néző kívül kétségbeesetten próbálja helyrebillenteni a kimozdult világ eme szeletét. Mi állunk ferdén, mi csúszunk le a valóság síkjáról, vagy ez a vasút itt? Hol ér véget a valóság és hol kezdődik a metafora? Egyáltalán, van különbség a kettő között? Csiszér Zsuzsi ezt a két síkot fordította 45 fokos szögbe egymással, és a néző ? legalább egy hosszú, néma pillanat erejéig ? eldöntheti, melyiknek kíván a része lenni. Nagy szabadság ebben a katasztrófának látszó szituációban, érdemes élni vele.
