Csendes eső ? ORSZÁGÚTON

Az 1954-ben készült legendás Fellini-film, az Országúton sem tobzódott a cselekményes elemekben, azonban a forgatókönyvírók ? Federico Fellini, Tullio Pinelli és Ennio Flaiano ? súlyos atmoszféra-teremtő eszközökkel, motívumokkal vették körül a nagyvonalú rendezői irányítást is kamatoztató mesterszínészeket. Ilyen volt például a soküzenetű tenger látványa, vagy épp az élet sivárságának változatos mozgóképi poétikája. Almási-Tóth András adaptációja a kései neorealista remekmű vázát megtartotta ? néhol az emlékezetes szófordulatait szintén ?, de új koncepcióként magukat kevéssé körvonalazó, rejtőző jelekre, jelzésekre bízta az erőművész vándor artista, a neki segédkező, a fogyatékosságig különc fiatal lány és a kapcsolatukba többféleképp beleavatkozó Bolond tragikus hármasát.

A cirkusz egy részben műfajú produkció mintha minél kisebb valóságos és jelképes helyre kívánta volna préselni a drámát. Tenyérnyi helyre, szinte az emberi tenyér élet-, sors- és más vonalának kietlen árkaiba. A parányi, virágosan felnyitható poronddíszlet és körötte az egyetlen piros padocskát különféle funkciókban erre-arra gördítő körsín ? Balla Margit világos mértanú elképzelése ? jó kifejezése a sokszoros, körkörös bezártságnak, a magasból függő két cirkuszi kellék, a lánc és a kötél is a fogvatartottságnak, fenyegetettségnek. Általában követhető és méltányolható Almási-Tóth elképzelése, a történet és a viszonylatok fájó, szemérmes, dísztelen elcsomagolása (a filmen még lakókocsit, motorkerékpárt birtokló Zampano valamennyi tárgyát, egyebét, hajdani partnernői-szeretői ruháit egy bőröndben hurcolja magával). De a szándékok, utalások nem mindig s nem a kellő időben élednek meg, máskor szimplának, netán zavarosan összetettnek, tartalmilag-formailag félresiklatónak bizonyulnak. El is sikkadhatnak: a szexualitás például majdhogynem közömbös összetevő, pár mondatnyi szóbeszéd.

Egy jellegzetes motívum-félrím: Gelsomina véletlenül talált, dédelgetett, elültetett paradicsom-palántáit az ilyen pepecselésre háklis Zampano kofferjét rájuk döntve zúzza szét. Az utolsó jelenetben a magányosan kallódó ? s egy dalocska énekelgetését nem számítva megnémult ? Gelsomina halálát tudató Asszony szakajtónyi pompás paradicsommal babrál, majd közülük egyet a padra helyez, mintegy szerény ajándékul a semmiféle ajándékot nem érdemlő, bár talán most az egyszer legalább magába forduló, súlyosan vétkes nyers erőember számára. Lehet dekódolni egyrészt a valóságosból szürreálisba forduló ?festmény?-kivágatot: piros paradicsom a piros padon; s lehet engedni az ?elveszett, elvesztegetett éden? asszociációinak is. És vége. Csendes eső az egész ? amiről egyszer a lány beszélt ?: csendes eső, inkább csupán cseppek, eső emléke és vágya egy száraz Országúton-olvasatból, dísztelen-jellegtelen világítási megoldásokkal, az eldolgozatlanságig semmitmondó, rekedt snitteket bevetve.

  A színészek önkorlátozó játékkultúrával fogadták el a rendező Almási-Tóth András legyalult film-allúzióját: a filmtől messzire szakadó színházat. Tímár Évának jutott a legtöbb feladat (Anya, Lola, Cirkuszosnő, Apáca, Asszony), ám a legkevesebb lehetőség. Eseményekről számolhat be, a múlt és a jelen emberi rekvizituma lehet: változó-egy női jelölő a külső körről; alkalmi vendége az eseményeknek. Lengyel Tamás mint Bolond már a kamaradráma belsőbb figurája. Bohócosan kifestve túl szertelenül indít, de amint letörölheti arcáról a kencét, megszabadul az élesebb hangoktól. Felsejlik, hogy palástolt morális küldetéstudata nem pusztán Gelsomina és Zampano torz kettősén próbálna változtatni (esetleg a lányt a maga érzelmi áramkörébe vonva), hanem egyben fatalista távlattalansággal provokálja saját korai halálát.

  Törköly Leventének még a harsogásai is szordínósak; mellizmaival láncot tépő mutatványát, ismétlő vásári dumáját rendre kopírozva, mégis kissé változtatva vezeti elő. (A láncot sosem szakítja ketté: egyszerű, dobajos ? mondhatni civil ? mozdulattal nyakából a földre veti. E rendezésben elvi kérdés, hogy csak kikiáltói szó esik a nagy ?varázslatról?, amely nem megy végbe soha.) A sivatagos lélek brutalitása helyett a már-már minden-mindegy szomorúság felől közelíti a szeretetre, szerelemre nem fogékony, eszménytelenül és napról napra élő, mindössze a keresetért gürcölő férfit, aki partnernőit így-úgy elveszítve már bevéste cudar szívébe: legfeljebb önmagára, még csorbítatlannak hitt erejére számíthat. A Fellininél különös, ütődött állatkának láttatott, jellemzett Gelsominát Stefanovics Angéla a növényszerű, széláztatta létből fogalmazza, a koboldok kócosságával és légiességével. Edvard Munch nagy szemű, riadtan semmibe néző alakjai osonnak a szép alakítás szomszédságában. Törköly és Stefanovics duója olykor megkapó, Stefanovicsé és Lengyelé szinte üres, Törkölyé és Lengyelé megoldatlan (a szolid nyaklevessel elkövetett gyilkosság is, noha Lengyel Tamás Bolondja vurstli-komolysággal jelzi: semmi gond, csak épp agyon van ütve Zampano által).

  Balla Margit Gelsomina táncosnő- és a Bolond halál-jelmezét beszédes egy-színűen, a nőalakokét tarkán, Zampanóét a csíkos és a kockás, a piros és fekete ütköztetésével, a mindennapiságból lelkedző tiszta elvonatkoztatással tervezte meg. Tisztán és áttetszően, akár a csendes eső, amely annyira csendes, hogy nem is esik.