Nem tudom, Szüts Miklós járt-e valaha a nagybányai lakótelepen. Nem túl jelentékeny hely, de én ott láttam először blokkokat, vagyis várost. Hatalmas sötétség volt, a rengeteg ablak maradék fényében botorkáltunk, diktatúra volt, és valószínűleg először éreztem kelet-európainak magam.
Szüts képei az Aulich utcai galéria alagsorában nyilvánvalóvá teszik, hogy a kelet-európai tudat számára a lakótelep nem egyszerűen egy korszak építészeti és szociálpolitikai manifesztuma, földrajzi tényezőktől függetlenül ismerős városképi forma, hanem eleven, bár mállékony kulturális esszencia is. Budaörs egymásra csúsztatott hasábjainak élét pont úgy tompítja a szürkésfehér piszok, mintha Bukarestben állnának, a lámpavasak forgalomból kivont akasztófái sem különböznek olyan nagyon az ottaniaktól. És bár egyetlen képen sem látni emberalakot, érezni, hogy szuszog zsúfoltságában a társadalom (Budaörs, hajnal, 2003/5). Színből kevés van, épp csak, hogy még jobban érezni lehessen a hideget vagy a vért a havon.
A fölsőbb termekben, ahol jórészt frissen festett képek vannak, nem több a derű, mélyülnek viszont a feketék és szélesebbek a gesztusok. A nagyterem főfalán egy negatív Turner, párás, angolos folyópart, az oldalfalakon a Monarchia-beli Budapest felismerhető, komor épülettömbjei, amelyek fölött az ég egy kormos munkásváros ege. Nehéz, rosszkedvű város, elhagyott, vízben álló sörgyárral, villamosán túl sok az ember, a fény mindent fölmar körülötte, de nem tör át az ablakon. A civilizáció láthatólag létrehozta univerzálisan kietlen tereit egy amerikai raktár vagy egy francia utcasarok képében, az embereket pedig mintha bezárták vagy már elszállították volna. Szüts Miklós
festményei egy rossz lelkiismeretű világ portréja, amely világ hol a fenség, hol a komorság öltözékében van megfestve, és már megmutatta, mire képes.
Nem túl optimista, de így igaz.
