A halott apa, aki az ezerkilencszázötvenes évek legelején volt fiatal középkorú - életét pisztolygolyóval máris bevégző - férfi. Az érett középkorú Mária és az őt szegényes otthonában felkereső huszonöt éves Fiatalember találkozásában tehát a régóta várt kölcsönös megismerés személyességének egyszeri intenzitásán kívül virtuális találkozások is fellobbannak: a mindkettejük életértése, életmegoldása szempontjából kulcsfontosságú egykori személlyel (az apával), Máriának a fiú kedvesével, s vélt-tervezett önmagukkal is. Nádas 1979-ben keletkezett szünet nélküli tragédiája (a Takarítással kezdett, a Temetéssel befejezett trilógia középső egysége) a részint epikus természetű elbeszélés aktivitását a nő számára tartja fenn. A mű drámai karaktere a Fiatalember reakciói - bekapcsolódása, tiltakozása, replikái, Mária konfliktusainak lényegét egy életre megöröklő elfogadó gesztusa - révén bontakozik ki. Az asszonynak van mit elbeszélnie: grófi származás, biszexuális, önző (a háborúban elhunyt) zsidó férj, családi és politikai üldöztetések, megveretések, bebörtönzések sora. Koldusbotra jutás, magára maradás, programos aszketizmus, érlelődés az önkéntes, időzített halálra. Ehhez képest a Fiatalember csak az apa árnyától terhelten élt, az új szerelmen és e végre eltökélt látogatáson kívül majdhogynem üres életet tudhatja magáénak. A Máriára nehezedő történelemtelítettség, a fiút légüres térben lebegtető történelemszünet a rituális-misztikus szertartásdráma huszadik századi beágyazottságának kifejeződése. A szerelmével egykor nap mint nap a parkban találkozó, csak szemkontaktussal, gesztusnyelven érzelmeket keltő és kommunikáló Mária a törvénytelenségek házában lett az apáé ("a világ legszebb szerelmes történetét" mindössze két alkalommal beteljesítve, ahogy utólag a fiúnak mondja, a legcsekélyebb megkérdőjelezettség nélkül), s ugyanitt ugyanez a férfi lett volna lefogatásakor az ügyésze is. (A férfi a kettős szerep képtelensége miatt rója ki magára utóbb - szerelme szeme láttára, a parkban - az öngyilkosságot.)
A Budapesti Kamaraszínház Tivolijában Ilan Eldad rendező, némi tétovaságról téve tanúbizonyságot, el is fogadta az író kőkemény instrukcióit, de szembe is ment akaratával (dramaturg: Radnai Annamária). A szöveget motivikusan meglyuggatta, ezzel a lehetséges (esetleg mellékes) színpadi akciók számát csökkentette. Iványi Árpád minimáldíszlete a Nádas kérte csupaszságból is kiiktatott berendezési tárgyakat, a katonás vaságy helyébe viszont cirádás rézágyat állított. A két fekhely szimbolikája roppant messze esik egymástól. Eltűnt a piros szín-metafora (a szobaajtó, az érkezés és távozás létsebe lenne piros az írói elképzelés szerint), de megmaradt a szín jajkiáltása a (végül halálos mérget feloldó) vörösbor kancsója által. Mária Eldadnál is az összetört borospohár üvegcserepeinek a saját tenyeréből a fiú tenyerébe helyezésével végzi el a testálás aktusát.
Bánsági Ildikó m. v. egyszerű fekete gyász-estélyijében rebbenő finomsággal alakítja Máriát, aki magában ezerszer elpróbálhatta a találkozást - és mégis folytonosan rögtönöznie kell, hiszen a fiú (főleg eleinte) nem tart vele a megelevenítésben: ő egy másik apa- és szerelem-történetben érdekelt. Bánsági a magánélet valamennyi vonatkozásának elhitetésében maximálisat nyújt. Máriáját halál előtti órájában is a nagy szerelem és a (részben érdemtelen) férfira való extatikus emlékezés járja át. A történelmi ego inkább csak elmondódik. Bozsó Péter - akinek szürkés öltözékét Jánoskúti Márta fakóbb, hétköznapibb változatként ráhangolta Mária sötét ünnepiségére - a tiltakozásban és a megértésben is jó partner, bár néha artikulálatlan mozgásokra, leplezett semmittevésre kárhoztatja, hogy a kettő közül övé a kettes számú főszerep. Ő is kor-kötetlen alak, noha a szöveg rengeteg évszám- és ténykonkrétuma a dekonkretizált modellálás e fokát nem engedné meg. A színészek összeillő, odaadó párost alkotnak; ahol a rendező pontos erővonalakat húzott, követik.
