Csíkban nincs langyos víz – Beszélgetés Veress Alberttel, a Csíki Játékszín igazgatójával

Az igazgatást ambicionáltad korábban is, vagy a helyzet hozta, hogy ebbe a pozícióba kerültél?

Mielőtt Miklós (Parászka Miklós, a Csíki Játékszín alapító igazgatója – a szerk.) nyugdíjba ment, győzködött, de akkor egyáltalán nem voltam abban az élethelyzetben, hogy pályázzak. Miután Kányádi Szilárd (2018 és 2020 között a Csíki Játékszín igazgatója – a szerk.) felmondott, úgy éreztem, veszélyes helyzet alakult ki, tartottam attól, hogy – fogalmazzunk úgy – nem megfelelő vezető kerül oda. Én akkor már nem játszottam, csak fotós és videós voltam a színházban. Elfáradtam, de nem akartam eltávolodni a színháztól, és Szilárddal ezt találtuk kompromisszumnak. A felmondása után győzködtek kollégák is, győzködött Miklós is, és akkor kezdtem el komolyabban is gondolkozni.

Mi adta a végső lökést?

Egy éjjel felébredtem, elővettem egy papírt, és elkezdtem összegyűjteni, hogy a magam számára kiderüljön, van-e vízióm, vannak-e ötleteim. Reggelre két A4-es lapot teleírtam, és akkor mondtam azt, hogy „jaj…”. A III. Richárdban dolgoztunk Vladimir Antonnal, és nagyon tetszett az, ahogy a színházról gondolkozik. Vladi ennek él, ebben nőtt fel: az édesapja színész volt, az édesanyja rendező, ő pedig amellett, hogy rendez, a bukaresti egyetemen is tanít, tehát egy full színházi emberről van szó. Megkérdeztem, bevállalná-e, hogy a társam legyen mint művészeti vezető, mert abban biztos voltam, hogy szét akarom választani a művészeti és adminisztratív igazgatás feladatait.

Mivel győzted meg, hogy igent mondjon?

Elküldtem neki a koncepciót organigrammá rendezve, vizuálisan megfogalmazva azt, amit Miklós is sokat hangoztatott, hogy a színház hidat teremt a társadalom különböző embercsoportjai között. Ez fogta meg Vladit, erre rezonált ő is.

Az, hogy kívülről érkezzen valaki, fel sem merült?

Két másik menedzseri pályázatot is leadtak, tehát nem lett volna lehetetlen. Az biztos, hogy nehezebb lett volna annak is, aki így nyer, és nekünk is. Húsz éve vagyok itt tag, ebből közel három évet „fent”, az irodákban is eltöltöttem, így elég sok mindenre volt rálátásom. Tisztában voltam a megoldandó ügyekkel, a legkisebb helyi problémákkal egészen addig, hogy tudtam, nem funkcionál a nagy tűzvédelmi tartály.

Azt is tudtad, a fenntartóval hogyan kell tárgyalni?

Azt nem tudtam. De épp mielőtt meghirdették a versenyvizsgát, teljesen új, az előzőnél jóval nyitottabb és színházbarátabb városvezetés lett Csíkszeredában, ami biztonságot nyújtott. Persze, kell tárgyaljunk és harcoljunk a költségvetésünkért, de nem érezzük, hogy el lennénk nyomva, vagy más intézmények mögé kerülnénk. Ez a városvezetés a szakmai kérdéseket azokra bízza, akik szakmai alapon értenek hozzá.

Lassan húsz éve követem a Csíki Játékszínt, igaz, elég távolról, Budapestről, így a híreken túl évente egy-két előadásban szembesülök azzal, hol tartotok. Bennem az a benyomás alakult ki rólatok, hogy egy stabil, megbízható társulat, korrekt repertoárral, kevés formai vagy tematikus rizikót bevállalva, többnyire színészi komfortzónában maradva.

Én is éreztem, hogy egy kicsit hátradőltünk. Beleszoktunk abba, hogy minden működik, jól elvagyunk, de a komfortzónából valóban nem nagyon kellett kilépnünk. Korábban minden ügyesen meg volt tervezve, ahhoz képest most minden kaotikusabb és dinamikusabb, amivel nem mondom, hogy színházon belül mindenki dolgát megkönnyítjük. A magyarországi rendszerrel ellentétben, ahol kis túlzással már most tudják, hogy 2024 márciusában mit és milyen szereposztással próbálnak, mi igyekszünk ezeket a döntéseket minél későbbre hagyni, mert a színház folyamatosan változásban kell hogy legyen. Bár ez a működésben okoz nehézségeket, mégis úgy gondolom, nem alakíthatunk ki  mozdíthatatlan, örök struktúrát. Lehet, hogy két évvel ezelőtt eldöntöttük, hogy ebben az időszakban a Lili bárónőt fogjuk csinálni, de ha épp zajlik mellettünk egy háború, arról tudomást kell vennünk. A színházban sem élhetünk bezárkózva, a valósághoz képest párhuzamos világban. Arra, ami körülöttünk és velünk történik, reagálnunk kell. Ez az egyik erős irány, és azt hiszem, hogy ez már érződik a repertoáron, ami nagyban köszönhető a meghívott alkotóknak.

Mi alapján döntötök valaki mellett?

Igyekszünk olyanokat hívni, akikre mesterként tudunk tekinteni, akik abban segítenek, hogy a társulat mint csapat épüljön és fejlődjön. A színészt sokkal jobban motiválja, ha nem kipipál egy feladatot, például a szilveszteri kabarét, hanem jön a Csárdáskirálynőhöz, vagy a Hegedűs a háztetőnbe koreográfusként Bodor Johanna, aki irgalmatlanul megdolgoztatja a társulatot, vagy jön egy lighting designer, aki odavarázsol egy addig sosem látott fényvilágot, vagy egy rendező, aki az előadás létrehozásán túl arra is figyel, hogy szakmai szinten is emelje a színészek képességeit.

Hogyan reagál a közönség a változásra, ami a repertoárt érinti?

Összességében jók a visszajelzések, de tudomásul kell vennünk, hogy mindig lesznek olyanok, akiknek az igényét nem tudjuk kielégíteni. Vannak hagyományaink, például az, hogy a szilveszteri bemutató mindig zenés előadás. Ezen nem akarunk változtatni, mivel a nézők megszokták, fontos nekik, emellett a társulatban is megvan rá a potenciál. Az viszont nem mindegy, kik és milyen produkciót készítenek.

Ezen kívül próbálunk nyitni az eddig elhanyagolt nézőrétegek felé. Ilyen a román közönség. Miklós idejében volt egy bérlet négy meghívott román előadással, és éppen kezdett beindulni a program, mire megszűnt a finanszírozás. Most ezt próbáljuk újraindítani, emellett elkezdtük feliratozni az előadásainkat. Ez nem csak az otthoni román nézőknek fontos, hanem arra is elengedhetetlen, amikor kimozdulunk, és ott jelentős román közönséggel találkozhatunk.

Ha már a zenés műfajnál tartunk: a legfrissebb bemutatótok a Hegedűs a háztetőn. Élénken él bennem a kisvárdai előadásotok legalább tíz évvel ezelőttről. Emlékszem, a szakmai beszélgetésen hogyan dicsérte Máté Gábor a Tevjét játszó Fülöp Zoltánt, akinek az alakítását a zsűri is díjazta. Miért vettétek elő színházi időszámítás szerint ilyen rövid időn belül a darabot?

Nem ez volt az eredeti terv, de mivel azt nem tudtuk megvalósítani, a rendező, Erwin Șimșensohn a Hegedűs a háztetőnt ajánlotta helyette. Neki a zsidósága miatt is fontos ez a musical. Nekünk alapvetően tetszett az ötlet, mert beleillik abba a tematikába, hogy reagáljunk a körülöttünk levő világra, de bennünk is frissen élt az az előadás. Érzetre nem tűnt hat-hét évvel régebbnek, aztán utánaszámoltunk, hogy annak már tizenhat éve. Puhatolóztunk a nézőknél, és a válaszokból nemcsak az derült ki, hogy örülnének a darabnak, hanem az is, hogy inkább bennünk él frissen az előadás, mint bennük. Ennyi idő alatt szinte felnő egy generáció. Ezért sem lett a bemutató annak a réginek a remake-je. Olyannyira nem, hogy szerintem ez a Csíki Játékszín legnagyobb költségvetésű előadása, ami például azt is jelenti, hogy élő zenekarral játszunk. De úgy érzem, megérte a befektetés, mert ez a színészi munkát is egész más szintre vitte. Eljött a bemutatóra Gém György, akinek az édesapja fordította a dalszövegeket, így jogtulajdonosként tökéletesen tisztában van a magyar nyelvű előadásokkal. Hatalmas dicséret volt, hogy azt mondta, benne vagyunk a top 10-ben.

Ha már az új generációknál és a felnövésnél tartunk: ti eddig is gondoltatok a gyerekekre, előadáscserékkel, Lurkó Fesztivállal.

Igen, de hozzá kell tenni, hogy főképp a nagyobb óvodásokra és az alsó tagozatosokra koncentráltunk. Torzonborz a kisebbeket még, a felsősöket és a középiskolásokat már nem érinti meg, ezért korosztályilag lefelé és felfelé is nyitottunk.

A kamaszoknak idén három tantermi előadást fogunk kihozni. Tavaly tavasszal megcsináltuk a Szar ügyet, ami nagy áttörés volt. A Szakszervezetek Művelődési Házának pincéjében, egy korábbi diszkóban, mára teljesen lepukkant, eredendően nem színházi térben játsszuk ezt a fiatalokról, fiataloknak szóló történetet, amire a szülők is – akik tulajdonképp itt töltötték a fiatalságukat – nagyon pozitívan reagálnak. Többen azt jelezték vissza, hogy örültek, hogy eljöttek, mert jobban értik, mi zajlik a gyerekükben.

Az egészen piciknek csináltunk babaszínházi produkciót, emellett megpróbálkoztunk a számunkra teljesen új műfajjal, a bábszínházzal. Ezeknek nagyon jó visszhangja volt, de az is fontos, hogy a színészeink nekik ismeretlen területen próbálhatták ki és fejleszthették magukat. És ahogy a saját repertoárunkat korosztályokra bontottuk, úgy a Lurkó Fesztiválból Lurkó Kids meg Lurkó Teens lett, sőt már nem is fesztiválban, hanem egész éves Lurkó-programsorozatban gondolkozunk. Ebbe beletartozik például a Lurkó Meets, ahol különböző generációk, egészen fiatalok és egészen idősek találkozhatnak és beszélgethetnek az őket érintő témákról.

Ezek mind benne voltak a pályázatodban?

Részben, de időnként hirtelen ötletekből lesznek események. 2021. április 1-jén lettem igazgató, és pár nappal később volt húsvét. Marosfőn ültünk Vladival, aki bedobta, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy fesztivált színiegyetemistáknak. Teljes őrültségnek tűnt, hiszen még benne voltunk a Covidban, élőben nem tudtunk játszani. Zoomoltunk egyet a kollégákkal, akik természetesen azt mondták, ezt két hónap alatt nem lehet megszervezni, júniusban mégis lezajlott az első (UNSCENE). Szerencsénk is volt, az időzítés se lehetett volna jobb, mert a bezártság után iszonyú szükség és vágy volt mindenkiben a találkozásra. Szinte robbant a fesztivál, akik eljöttek, azt kérdezték, mikor lesz a következő kiadás.

A romániai színházi térképen mennyire látható Csíkszereda?

Az az érzésem, hogy köd lepi ezt a színházat, pont úgy, ahogy a várost is. Azt szeretném, hogy ebből kilépjünk, nyissunk a szakma, más színházak fele partnerségekkel, fesztiválokkal. Az (UNSCENE)-nel találtunk egy fesztiválpiaci rést. A Maszin Egyesülettel megszervezett Bukfeszten Bukarestben láthattak bennünket. Annak ellenére, hogy nem a legjobb színházi periódusban, nyár elején zajlottak az események, érdeklődő, barátságos fogadtatásra találtunk, és jó visszajelzéseket kaptunk.

Térjünk még vissza az alkotókra, akikkel dolgozni szeretnétek, mert a szakmai és nézői sznobfaktor miatt ők kapnak fontos szerepet a ködoszlatásban. Vladit már leszerződtetted. Kik vannak még a listán, akik figyelmet generálhatnak?

Nemrég mondtam el a társulatnak, hogy iszonyatosan büszke vagyok, mert a menedzseri pályázatomban ott, ahol a meghívni tervezett alkotókat soroltam fel, az első helyen Mohácsi János neve állt. Ez volt 2021 áprilisában, most pedig Moha a Veszett fejszét próbálja nálunk. Ez nekem egészen hihetetlen.

Mi ebben a hihetetlen? Az lett volna az evidencia, hogy nem megy el?

Nem tudom, lehet, hogy kishitűek voltunk. Bodor Johanna koreografálta nálunk a Csárdáskirálynőt. Kiderült, hogy Mohával nagyon jóban van, megadta a számát. Felhívtuk Mohát, leutaztunk hozzá, amikor Marosvásárhelyen dolgozott, összehazudoztunk neki mindent, elhívtuk, hogy jöjjön el, nézze meg a társulatot. Igent mondott, és ebben a pillanatban is próbál. Mondhatnám, hogy Johanna miatt szerencsénk is volt, de valahogy korábban egy ilyen kérdés fel sem tevődött bennünk. Azelőtt is voltak ötleteink, de most valahogy elszántság is van bennünk meg hit, hogy a vágyakat meg tudjuk valósítani. Amikor tavaly az (UNSCENE)-en workshopot tartott Rodrigo García, az irodában összefirkálta a falat, én pedig csak néztem, és próbáltam felfogni, elhinni, hogy tényleg itt van Csíkban.

Sikerélményeket sorolsz, egy panaszszó nem hagyta el a szádat. Ennyire könnyű, nyugis dolog igazgatni?

Jaj, dehogy! A magánéletet nagyon igénybe veszi. Aztán az is nehéz az én egybites férfiagyamnak, hogy egyszerre kell sokfelé koncentrálni, mert elkezdek valamit, de kopognak az ajtók, közben hívnak telefonon. Amikor a Pillanatfelvételt csináltuk, alig vártam, hogy menjünk végre próbálni, mert ott semmi mással nem kell foglalkozni. Még tanulom, hogy kell igazgatónak lenni, még keresem magamat a szerepben. Vagy a szerepet magamban, nem is tudom, melyik a pontosabb megfogalmazás.

Amióta igazgató vagy, változott a helyzeted a társulaton belül?

Alapvetően nem, az emberi, kollegiális viszonyok szintjén minden maradt ugyanúgy. Amikor próbálunk, színész vagyok. Nem keverednek a kommunikációs helyzetek, tisztáztuk, hogy amikor az igazgatóval akarnak beszélni, azt az irodában lehet megtenni. A felelősséget érzem sokkal nagyobbnak a kollégák felé. Megviselte a társulatot, hogy Miklós nyugdíjba ment, jött Szilárd nagy lendülettel, de egyszer csak beadta a felmondását. Bizonytalanság lett úrrá, és tudom, hogy stabilitásra vágynak.

Mennyi időre tervezel?

Egyszer Miklós azt mondta, egy színházigazgatónak tíz-tizenkét jó éve tud lenni. Három évre szól a mandátumom, ez annyira elég, hogy elinduljon a változás, lefektessük az alapokat. Jó lenne még utána egy periódus, hogy lehessen építkezni, de előrébb nem gondolkodom. Az biztos, hogy igazgatni csak addig szabad, amíg az ember meg tud újulni, amíg folyamatosan friss energiát tud beletenni.

Most azt tudjuk, mit szeretnénk. Hogy ebből mi valósul meg, a költségvetéstől függ, az pedig még bizonytalan. A csapat rengeteget dolgozik, mivel ahhoz, hogy minden közönségréteget megszólítsunk, nagyon sokféle előadást kell csinálni. A 2021/2022-es évadban tíz bemutatót hoztunk létre egy húsztagú társulattal, párhuzamos próbafolyamatokkal, ami azért is irgalmatlanul nehéz, mert kevés a műszaki személyzet. Szóval nemcsak nekem, hanem mindenkinek megterhelő. De ha nem így csináljuk, akkor marad a langyos víz. Csíkban viszont forró víz kell ahhoz, hogy élni tudjunk!

Fotók: Csíki Játékszín. A nyitóképen Veress Albert