A Balla Ibolya és Őszi-Tóth Gábriel házaspár kezdeményezése mindenképp elismerésre méltó - miszerint a magyar klasszikus táncművészet legjobbjait nagy, közös esten kívánja felvonultatni -, de a jó szándék és a táncművészek tehetsége is kevés ahhoz, hogy igazán élvezetes és lenyűgöző gálaműsort láthasson a közönség, ha hiányzik a szekértelem a szervezésből. A gálaest egy olyan műfaj, amely nem él meg a látványos külsőségek nélkül. A kidolgozott és precízen lebonyolított forgatókönyv, a dekoráció, a megtervezett fények, a pontos hangtechnika és ezeken kívül számos apró részlet elengedhetetlen feltétele a megfelelő megvalósításnak. A Balettcsillagok éppen ebben szenvedett csorbát. Tehetséges táncművészek nagyszerű koreográfusok műveivel léptek színpadra és a balettművészeten belüli eltérő irányzatok is feltűntek a műsorban.
A rendező Fodor Gyula Hunyadi palotás csoporttánccal indította a programot és a második rész végén szintén nagyjelenettel, Don Quijote-részletekkel zárt, szépen keretezve a kisebb formációkból álló programot. Az első rész végén filmvetítéssel emlékeztek meg a szervezők a "híres magyar balettművészekről", azután pedig fel is köszöntötték a megjelent művészeket. A köszöntés azonban komoly kívánnivalókat hagyott maga után. Bár a színpad háttérfüggönyén kivetítve követhettük a megható pillanatokat, az esemény teljesen stílustalanul, mindennemű eleganciát mellőzve zajlott. Legendás nagyjaink a közönség soraiban foglaltak helyet, nem hívták fel őket a színpadra, hanem fiatal - gyanítom, növendékek - feladata volt a szűk sorok közé bearaszolva egyetlen, díszítetlen szál virágot átadni. A monitoron is jól látszott, hogy nagy a zűrzavar és éppen az az ünnepélyesség sikkadt el, mellyel méltón tiszteleghettünk volna a magyar táncművészet kiemelkedő, élő alakjai előtt.
A műsor során a technikusok is feltűnően sokat hibáztak, mintha nem lett volna idő elpróbálni a műsormenetet. A rosszul beadott fények, a hangosítási problémák sokat levontak a produkciók értékéből, igaz, a felkért koreográfusok és táncosok oldaláról sem volt egyértelmű az esemény rangjának megítélése. Több együttes már számos helyen bemutatott kis koreográfiával érkezett; így a Pécsi Balett, amelynek igazán nem kellene ennyire erőltetni a Nem adom fel! többszöri bemutatását. A cselekmény egészen gyermeteg, és sok a mozgásbeli ismétlés is egy ilyen rövid etűdhöz. Egerházi Attila - Sybelius zenéjére készített - Akvarell szivárványa talán a valamikori legjobban sikerült darabja. Kár, hogy legalább ötéves, és mindenhová ezt viszik. Bajári Levente és Bacskai Ildikó a Lukács-koreográfiával nem először arat sikert, de a jelmezeket nem ártana újragondolni. Bár Bajári kiváló, rutinos táncművész, és rengeteg modern koreográfiában is szerepel, ám az utóbbi időben mintha kapkodna a színpadon. Bajári adottságaihoz alighanem inkább a klasszikus balett áll közelebb, ahogyan ezt a Volf Katalinnal bemutatott Rómeó és Júlia erkélyjelenetben be is bizonyítja.
Az est nemlétező pálmáját két klasszikus koreográfia vitte el: a Spartacus III. felvonásának pas de deux-je Radina Dace és a Bécsben táncoló Solymosi Tamás előadásában; valamint Kerényi Miklós Dávid bravúros Gobac-szólója. Keveházi Krisztina a legszebb táncosnak járó díjat kaphatná meg, sudár termetével kiválóan mutat a színpadon, de már kevésbé lenyűgözők forgásai és ballance-bizonytalanságai. A Győri Balett által hozott új Gaudí-pas de deux precízen és mégis kreatívan felépített modern mozdulatnyelvvel bír; a műsorszerkezetben a Juronics-féle Hattyúk tava és a Bozsik-féle Varázsfuvola közé ékelődőtt, újszerűségével és frisségével viszont ki is emelkedett közülük.
A Balettcsillagok gálaest 2008 hátterében látható és vitathatatlan a rengeteg szervezőmunka, éppen csak az utolsó simítások maradtak el. A célját bizonyos szinten azonban teljesítette: egymás mellé kerültek a színpadon a mai magyar balettművészet csillagai és a műfaj így talán egy lépéssel ismét közelebb került az emberekhez.
