Csoda

A sportarénában elmondhatatlan tömeg, celebparádé, és húzós helyárak, most, a MŰPÁ-ban legfeljebb, ha félház, töredéknyi belépő-tarifáért. Nem tisztünk itt az okokat keresni, de a Soleil-lel nagyjából egykorú kanadai társulat a moderntánc világának igazi állócsillaga - a hazai közönség közönye magyarázhatatlan. Talán a világhírűség fogalmát kéne újragondolnunk, programszervezőknek, újságíróknak, s úgy általában, mindenkinek, akit érint.

Édouard Lock (ő a nevét, a finoman fogalmazva szűkszavú műsorlap közlésével ellentétben így írja), a La La La Human Steps alapítója - ki Budapestre is elkísérte együttesét - maga a cáfolata annak a közhelynek, hogy a táncban (sem) lehet már újat mondani. Akárcsak annak a másiknak is, hogy a minőség nem tartható meg évtizedekre. Lock széles látókörű újító, ünnep minden egyes bemutatója: eredeti ötletek tengerét szabadítja nézőire. Apró, vagy éppen grandiózus ideák ezek: egy-egy feledhetetlen mozdulat, vagy egy soha nem látott, újszerű koncepció. Művészete a magyar közönség előtt már mégsem ismeretlen: az EDIT Nemzetközi Táncfilm Fesztivál programjában láthattuk lélegzetelállító művét, az Ameliát.

A budapesti vendégjátékon játszott Amjad zenei anyaga egy másik óriás, Gavin Bryars munkája, aki Csajkovszkij remekműveit (Csipkerózsika, A hattyúk tava) dolgozta fel - nagyzenekarról egyrészt kamarazenekarra átírva azokat, másrészt pedig izgalmasan szétszálazva, újraszőve a muzsikát.

A szokatlanul hosszú, bő másfél órás, pompásan áradó, nyolcfős táncművet a muzsikusok élőben kísérik. Különös húzás: alakjuk többnyire csak halványan dereng a színpad mélyén, a tapsrendig nem hogy az arcukat se látjuk, de kettejük kivételével még azt se vehetjük ki, férfiak-e, vagy nők.
Lock nem csupán az úgynevezett nagybalettek zenei anyagát, cselekményét darabol(tat)ja fel, tör(et)i szilánkokra, de virtuóz módon magát a klasszikus mozgásanyagot is ízekre szedi: nem egyszerűen modernizál, nem átiratot készít, hanem mozgásrendszereket találkoztat össze színpadán. Táncosai egytől-egyig klasszisok, elképesztő tudású művészek, olyan tehetségek, akikből egy-egy is legfeljebb minden szökőévben vetődik Magyarországra. A bonyolult, igen komoly elmélyülést, összpontosítást igénylő Lock-koncepciót briliáns módon interpretálják. Tökéletes magabiztossággal tolmácsolják a klasszikus és a modern töredékeket, a váratlan váltásokat-vágásokat. A klasszikus balettekre jellemző, bár ugyancsak megcsavart előadás-szerkezetben kettősök, triók, össztáncok sorakoznak a tágas, sötét térben, melybe különböző méretű fénykörök vetülnek. A reflektorpászma játékos módon gyakorta irányt vált. A testek, a mozgás plasztikáját nagyszerű játékkal emeli ki az ugyanarra a felületre, váratlanul az ellenkező irányból áradó fény. Ezek a sötétbe bemetszett, kisebb-nagyobb körfoltok roppant intimitást adnak a játéknak, akárcsak az élő zene.

A táncmű hőse az emberi test: Lock minden felesleges momentumot kiiktat, hogy médiumainak segítségével megmutassa, hogyan ütköztethető klasszikus és modern. Olykor fel-felsejlenek a romantikus balettek közismert alakjai, történetfoszlányai, akárcsak a zene szövetében az "eredeti", változtatatlan részletek. A fekete dresszbe-harisnyába öltözött, inkább a múltra emlékeztető, spicc-cipős nők, s a fekete inges-nadrágos, hétköznapias hatást keltő férfiak azonban nem karakterek, nem szerepeket játszanak. Nem alakítás az övék, a klasszikus értelemben: mozgó szobrokat látunk, mozdulatmutációk tolmácsolóit. Lock műve azonban nem mentes az érzelmektől, nem bábszínházat nézünk. A szemlélő nem pusztán a káprázatos tehetségtől érzékenyülhet el: a koreográfus olykor, mintha varázspálcájával életre keltené alakjai érzelmeit, érzékiségét is, hogy ezt sajátos, finom gegekkel berekessze.

A játék puritán folyamát nem kevésbé nagyszerű vetítés tagolja. Szerzőjéről nem tudunk meg semmit, a színlap szerint a díszletet (nagyméretű falidomok) Armand Vaillancourt szobrászművész tervezte, tán a film is az ő munkája. A vetített kép három, korong alakú vásznon csillog. Körtáncot lejtő gyöngyszemek, hatalmas, hófehér gömbök lebegnek - mintha a semmiben. Máskor némelyik táncos, indákkal körülfont, meztelen teste hever előttünk, a látvány a nagy tündérmesék világát idézi.

Nem könnyen befogadható előadás az Amjad: másfél óra bravúr, és elmésség, kérdés és állítás, kivételes töménységben vibráló tehetség, holtpontok és gyengülés nélkül. Lock a táncművészet lényegét látja, úgy, mint nagyon kevesek: táltos, látnok és úttörő egyszerre. S reméljük, mostantól kezdve, társulatával együtt Magyarország rendszeres vendége.