A csodagyerek felnőtt - BEN KWELLER: GO FLY A KITE

Ben Kweller mellett elment az idő. E kijelentés kicsit komikusan hathat, ha egy alig harmincéves fiatalemberről beszélünk, akinek elvileg még csak karrierje elején kellene tartania. Reméljük, hogy Ben Kweller esetében ez így is lesz, bár a jelek nem erre mutatnak. A dalszerző/énekes zenekaráért, a Radish-ért már a 90-es évek közepén sorban álltak a vezető kiadók; 1998-ra, a nagy felhajtás ellenére pedig már be is csődölt az együttes. Az ifjú zseninek kikiáltott zenész azonban nem nyugodott és 2002-es Sha Sha című szólólemezével újból berobbant a köztudatba. Ekkor (még mindig csak huszonegy évesen) elkezdte építgetni karrierjét, amit máig szorgosan ápolgat. A probléma csak annyi, hogy a folkos, kicsit régimódi popzenére mostanában sokkal kisebb az érdeklődés, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt.

Ben Kweller minderre fittyet hányva mostani ötödik, Go Fly A Kite című lemezén sem változtatott módszerein és ugyanazt a jól bevált receptet alkalmazza, mint amely korábbi sikereit hozta. Ezzel alapjában véve nincs is semmi baj, hiszen e dalok mindig jól és szépen felépített, slágeres, jól megjegyezhető darabok voltak. A probléma csak ott kezdődik, hogy ez az album kicsit olyan érzést kelt, mintha egy idősödő ember írta volna a dalait. A múltba révedésről és egy valaha volt idilli állapotról szólnak sokszor a szövegek is, és a zene tulajdonképpen mindig is ezt tükrözte. Adott egy harmincéves dalszerző, aki már több mint tizenöt éve zenél hivatásszerűen és aki körül a befogadóbb zenei környezet átváltozott kevésbé befogadóvá. A múló évek és a jelenlegi körülmények kiváltotta csalódottság nem új hozzáállást hoztak elő Kwellerből, hanem a saját múltjába, korábbi, sikeresebb időszakába révedést. Kicsit szomorú, hogy egy ilyen fiatalember ennyire "idős szívvel" áll a világhoz, mégis ezt sorsa miatt nem igazán vethetjük a szemére, valamint zseniális dalszerzői kvalitásai miatt most sem lehet igazán csalódni benne.

Bár olyan, mintha még most is húszéves önmagát próbálná átpréselni a dalokon keresztül, a végeredmény mégis élvezhető és tulajdonképpen önmagában is jó. A szomorkás szövegek és a kicsit folkos, magyar fülnek néhol mulatósnak ható popdalok legalábbis meggyőzőek. Sok mindent lehet mondani Ben Kwellerre, de az biztos, hogy manapság nagyon kevesen tudnak a maguk egyszerűségében annyira tökéletes klasszikus pop-számokat írni, mint amilyen az albumon hallható Full Circle, vagy a Gossip. A hangszerelés klasszikus; dob, akusztikus gitár, háttérben maradó basszus, jól hallható zongora és ének. Gyakorlatilag minden szám ugyanarra a sablonra épül és egy olyan egységet alkot, ami nem zavar senkit, de különösebben nem is meglepő. A dalok tökéletesek lehetnek délutáni semmittevéshez, vagy akár egy új autómodell reklámjához is jól passzolhatnak. De ne legyünk gonoszak: tényleg jó és profi anyagról van szó, még ha néhol kicsit semmitmondóak is a számok, mint például az I Miss You, vagy a You Can Count On Me esetében. John Lennont idézi olykor nemcsak a dallamvezetés és a hangszerelés, hanem a dalok minősége is. Ezért aztán megbocsátható az eredetiség és a bátorság némi hiánya, pláne, ha hatodik alkalommal valami valóban újszerűvel rukkol elő a kiöregedett tinisztár.