Nem egy bábu tartozéka ez a fából faragott műkéz
Az 1920 táján készült protézis hüvelykujja, mutató- és középső ujja egy ízületben hajlítható, és egy fogaskerékkel mozgásba hozható. Az MNMKK Semmelweis Orvostörténeti Múzeum gyűjteményében megőrzött tárgy pontos látlelete annak, milyen küzdelmekkel kellett szembenéznie az első világháborút túlélő nemzedéknek.
A rokkantgondozás főként állami feladat, s annak fő célja a hadirokkantak keresőképességének visszaállítása – ezen elvek mentén állították fel 1915 szeptemberében a m. kir. Rokkantügyi Hivatalt. Az állami gondoskodás mellett azonban szükség volt a társadalmi szerepvállalásra is, hogy fedezetet nyújthassanak a szükséges teendők ellátására. Éppen ezért ki-ki saját lehetőségeihez mérten adakozott, hogy egy így létrehozott alapból segíthessék a hadirokkantakat, hogy visszacsatlakozhassanak a gazdaságba. Ily módon a sérült katonák könnyebben visszatérhettek régi foglalkozásukhoz, vagy ha erre nem volt lehetőség, számukra létrehozott iskolákban átképezték őket.
– A művégtagokat és különféle protéziseket kezdetben magánvállalkozások készítették, de a világháború idején ezeknek a kapacitása már nem volt elegendő, hiszen nemcsak hogy a korábbi évekhez képest sokkal több új művégtagra lett szükség, hanem azért is nehéz volt a megrendeléseket teljesíteni, mert a műhelyekben dolgozó segédek is elmentek harcolni a frontra – mondja Tuboly Adrienn muzeológus.
Megjegyzi, hogy korábban az orvoslásban az nem volt hangsúlyos szempont, hogy aki elvesztette a kezét vagy lábát, hogyan fog dolgozni rokkantként. Megmentették az életét, és az orvosi műszerészhez irányították, ahol standard minta alapján készített segédeszközöket árultak, de ezek rendkívül kényelmetlen protézisek voltak, és számtalan problémát okoztak a viselőjüknek. Jelentős szemléletváltást dr. Dollinger Gyula sebészprofesszor (1849–1937) hozott, aki már a világháború előtti évtizedekben is foglalkozott végtagpótlási problémákkal, mind munkavégzésre, mind kozmetikai célból számos művégtagmodellt szerkesztett.
– Ő a hazai ortopédia megalapítója, aki hangsúlyozta, hogy csupán séma és mértékvétel alapján nem lehet használható művégtagokat készíteni, ezért bevezette, hogy gipszmintákat készítsenek a már gyógyult csonkokról, és ezek alapján mindenkinek az egyedi adottságaihoz igazodva készítették el a végleges művégtagot, amely már pontosan illeszkedett. Dollinger létrehozott egy állami finanszírozású művégtaggyárat, és itt kezdték el készíteni a személyre szabott protéziseket, és az arcsérülésekre is gondolva műfogsorokat, állkapocsprotéziseket is gyártottak.
Dr. Dollinger Gyula 1915-ben kapott megbízást a Magyar Királyi Rokkantügyi Hivatal Mesterséges Testrészeket Előállító Műhelye megnyitására, ez a két világháború közötti időszakban Magyar Királyi Művégtaggyár néven üzemelt. A gyár területén az 1930-as évek közepén ötvenágyas ortopédsebészet működött, amely a mai rehabilitációs szemlélet előfutára volt, itt már az orvos-beteg-műszerész-gyógytornász együttműködésével biztosították az eredményesebb felépülés lehetőségét.
