A 94 éve, február 3-án született Csoóri Sándorra emlékező est címe A lélek realizmusa volt, és mint nemsokára látni fogják, csakugyan sok szó esett benne realizmusról. De mielőtt ettől valaki kedvét vesztené – hiszen a költészetre vonatkozóan realizmuson gyakran földhözragadtságot, eltúlzott józanságot értünk –, rögtön szólok, hogy realizmusról ennek az alkalomnak a kapcsán csak átvitt és mélyebb értelemben beszélhetünk. Amit láttunk, minden túlzás nélkül revelatív, szemeket nyitogató volt, és éppen attól fantasztikus, hogy nem a költőre való elégikus emlékezés útját választotta, hanem arra hívott meg, hogy Csoórinak a népdalokról írt gondolatait hallgatva egyszer csak belekerüljünk az általa felismert összefüggésekbe. Hogy amit ő mint elméletet tár elénk, Császár Angela és Navratil Andrea kalauzolásával, népdalokkal, Berecz István, az est rendezője és táncosai, valamint Pál István Szalonna és zenekara közreműködése révén egyszer csak mint életet, sodró erejű áradást tapasztaljuk meg, amelynek mi magunk is a részeivé válunk.
Pedig minden csendesen, az emlékezés alkalmához illő elfogódottsággal kezdődött. Először meghallgathattuk, milyen volt Csoóri öreg szüleivel való kapcsolata, mindezt édesanyja költői szavait felidézve, aki még felnőtt fiát is féltette a repüléstől, és olyan szépen beszélt, mint mások verset írnak – érzésem szerint ez arra való ráhangolódásként hangzott el, hogy a népköltészet élő hagyományába Csoóri már eleve, ilyen hétköznapi módon is, gyerekkorától kezdve beavatódott. Aztán Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója beszélt egy képzeletbeli kávézásról Csoórival, akivel így, gondolatban találkozva ráébredt: nem ott vagyunk, ahol Csoóri szerint lennünk kellene; elkéstünk, bár nem világos, hogy honnan. Magyarnak lenni ugyanis nem természetes állapot, hanem választás, figyelem, erőfeszítés, és el lehet felejteni, ha nem arra használjuk, amire való. Elsorvadhat, és akkor látszatvalóságokba kerülünk, kávé helyett pótkávét, világ helyett pótvilágot fogunk kapni, amely első kóstolásra igazinak tűnik ugyan, az utóíze azonban kiábrándító. (Demeter Szilárd erről Rendhagyó hazaszótár című könyvében is írt.)
Minden túlzás nélkül írom, hogy ami ezután következett, az mágia volt: a józan érvelés realizmusától induló, ám lassan, fokozatosan, észrevétlenül mindannyiunkat megemelő, magával rántó közös út, amely egyrészt közénk varázsolta a népköltészetről elmélkedő Csoórit, de amit ő a fogalmak megfeszítésével próbált megérteni és érthetővé tenni, először énekké, majd zenévé, végül tánccá és ezek összességévé oldotta. Így értette meg velünk, hogy van, amit nem lehet megérteni, vagy ahhoz, hogy igazán értsük, érzésekkel, megéléssel kell kiegészíteni. Császár Angela részleteket olvasott fel Csoóri Szántottam gyöpöt, valamint Tenger és diólevél című esszéiből, Navratil Andrea pedig elénekelte a népdalokat, amelyek titkait a költő faggatta. Volt, hogy próza és népdal egymásnak felelgetett, vagyis a két minőség interferált, és borzongatóan felerősítette egymás hatását. Olyasféleképpen, mint amikor mondjuk művészettörténészt hallgatunk egy festményről, majd egyszer csak szembetaláljuk magunkat magával a festménnyel, és ez az élmény letaglóz. Nem hatna ránk ennyire, ha előtte nem hallottuk volna az elemzést, viszont az elemzés hatása is gyengébb lenne, ha utána nem láthatnánk a festményt, amely, mint mondani szokták, magáért beszél – de mindannyian tudjuk, hogy egy kiváló idegenvezető képes látni tanítani: úgy beszélni egy műalkotásról, hogy igazán megértsük, miért zseniális.
Csoóri kérdése: mi a népköltészet? Sokféle válasz van rá, de minden definíció hagy bennünk némi homályos nyugtalanságot, válaszolja, majd azt javasolja, fogalmazzuk át a kérdést úgy, hogy milyen a népköltészet. Az esten a szöveg afféle szemléltetéseiként sorjáztak a népdalok: Navratil Andrea mindegyiket elénekelte, amelyeket Császár Angela felolvasott, esetenként kissé eltérő szövegváltozatokkal. A Felszállott a pávát, a Lányok, láttatok-e vízen bugyborékot, a Nem arról hajnallikot, a Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelmet, a Szomorúfűzfának 33 ágát, az Ahol én elmegyek, még a fák is sírnakot meg a Kőrösfői templom előttet. És közben továbbra is Csoórival, az általa faggatott titkot erőterében haladhattunk tovább. Realista-e a népköltészet, mondjuk petőfis értelemben, kérdezi? Sűrűbb, tömörebb, villogóbb annál, válaszolja. A szövegből példákat is kaptunk erre, majd egyre világosabbá vált, hogy a Csoóri által választott népdalszövegeknek metafizikai mélységeik vannak. És noha – mint az iskolában mindannyian megtanultuk – természeti képpel kezdődnek, az sokszor csak kiindulópont számukra valami egész máshoz, szürreálishoz, megrendítő egzisztenciális igazságokhoz. Van ugyanis valami tudat alatti tudás, amelyet az értelem kritikája csak gyengít, elnyom, és a népköltészet ennek a tudásnak lámpájával világít bele a lélekbe, idézi Csoóri Bretont, majd arról ír, hogy a népdalt sokszor vidámság és szomorúság egyidejű jelenléte jellemzi. Én pedig az estnek ezen a pontján már kinyilatkoztatásszerűnek éreztem a zenekar játékát, a táncosok mozdulatait, amikor pedig az éneküket nekünk címző gesztussal szembefordultak velünk, arra gondoltam: az ókori görög drámák karához hasonlítanak, amely mindig a legfontosabb igazságokat fogalmazta meg. Az ábrázoló realizmus visszahúzódott, hallgattuk tovább Csoóri szavait, és látomásosnak adta át a helyét. A népdalokban, akárcsak József Attila verseiben, a lét dadog, és Juhász Ferenc kozmikussága is jellemző rájuk. A realitás talajától messze elemelkednek, és végső soron a létezésnek kiszolgáltatott embert állítják elénk.
*
Az est végén olyan lelkesedéssel tapsoltunk, hogy a táncosok ráadást adtak, és teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezt nem kötelességtudatból, hanem jókedvükben teszik. Azt hiszem, ennél méltóbban nehezen lehetett volna Csoóriról megemlékezni. Gondolataiba tekintve és az általa annyira szeretett és csodált népdalok világába feledkezve, vagyis kedves közegében találkozhattunk ugyanis vele, és halála után nyolc évvel is élőnek érezhettük.
*
Császár Angela az est után elmondta, hogy így egyben ő is most hallotta először a műsort, és hogy a színpadon állva számára is magával ragadó volt az otthon egyedül gyakorolt, nem könnyű szöveget az ének, a zene és a tánc összefüggésébe ágyazottan felolvasni. Őt is megemelte az élmény, pedig tevékeny részese volt. Navratil Andrea mint összeszokott párosról beszélt magukról Angelával, és nagy élményeként említette, ahogyan Csoóri elemzései a népdalok mélyebb összefüggéseit feltárják. Ezt a műsort már korábban is előadták, de akkor még csak ketten. A zenekarral, tánccal kiegészített változat számára is új volt, és kíváncsian figyelte, hogyan fog működni a tervük, hogy a sok összetevőből álló produkciót mint folyamatot, történetet adják elő. Nagy örömmel tapasztalta, hogy mennyire egymásra hangoltak voltak az egyes elemek, hogy mindegyik erősítette a többiek hatását, és hogy szervesen kapcsolódtak egymáshoz.
Berecz István szerénykedve rendező helyett a produkció szakácsának nevezte magát, akinek csak a megfelelő arányok eltalálása volt a feladata. A céljuk a szavak mögötti, Csoóri megfogalmazásában a népi kultúra, „az idő mögül megszólaló erdő, valamikor átkok, örömök, felbuzdulások bújtató rengetegének” megmutatása volt. Csoóri prófétai-költői szemüvegén át akarták látni és láttatni a népköltészetet egy olyan korban, amikor sokan versenysportot csinálnak a néptáncból. A természettel harmóniában élő, gazdálkodó ember világát próbálták elénk állítani, akinek a legkisebb tárgyai is díszesek voltak. Szerették volna megértetni azt, hogy szöveg, tánc és zene mind ugyanannak a kultúrának a különböző megnyilvánulási formái. És még azt is, hogy „a dalt bánat hozza, kedv hordozza”, tehát hogy felületes vidám és szomorú népdalokról beszélni, azok által ugyanis mindig a teljes ember portréja rajzolódik ki.
Fotók: Hegyi Júlia Lili / PMG
