Csoóri Sándor emlékezete

Négy esztendeje hunyt el, az idén lett volna kilencvenéves Csoóri Sándor költő és politikus, a Nemzet Művésze.

A jelző az ő esetében többet jelent a művészt kitüntető címnél, Csoóri teljes értelemben a nemzeté volt, nem csak mint minden alkotó, de azzal a tevékenységével is, amivel a magyarság sorsát figyelte, képességeivel segítette itthon és határon túl.

A Zámolyon 1930-ban, református paraszt családban született fiút a hatodik elemi elvégzése után a falu- és tehetségkutató mozgalom a pápai református kollégiumba juttatta. 1950-ben érettségizett, majd orosz szakos egyetemista lett, de tanulmányait betegsége miatt félbe kellett szakítania, hosszú hónapokra tüdőszanatóriumba került.

A Magyar Napló évente
négyszer megjelenő magazinja teljes terjedelmét a költő emlékezetének
szentelte, jeles kortárs írók, irodalomtörténészek írásait olvashatjuk egy nagy
ívű pályáról, lírai és politikai-társadalmi elhivatottságáról.

A Petőfi nyomdokain induló költő lelkesedett a háború utáni kibontakozásért, amíg az ötvenes évek politikája, főleg a családja körében szerzett keserves tapasztalatai ki nem ábrándították a rendszerből.

A szanatóriumból visszatérése szülőfalujába a parasztság gyötretésének mélypontjára esett, ahogy Gróh Gáspár írja: a kifosztott, megnyomorított parasztság sorsa a szépen csengő jelszavakkal ellentétben maga volt a tűrhetetlen valóság.

A hagyományos önsanyargatással az ország kenyerét előteremtő, de ebből a kenyérből nem részesülő falu nyomorult állapota, a takarmány híján végsőkig legyöngült, éhhalállal küzdő állatok látványa sokkolta a fiatal költőt.

A pápai meg a veszprémi újságokban már publikáló Csoóri Illyés Gyulának, mentorának írta meg hosszú levélben tapasztalatait, akivel az Írószövetség révén került kapcsolatba.

Csoóri már a kezdet kezdetén Illyést tartotta mesterének.

„Mit tagadjam? kétszer írtam össze
verseimet, hogy elvigyem hozzád:
dalra hajló serdülő koromban
Te voltál a biztató magasság”

– írta 1952-ben születésnapjára.

A költő, olvasva a levélbe fogalmazott szociográfiát, amit reménytelen volt bárhol is közölni, féltette ifjú pályatársát. De Csoóri akkor indult el azon az úton, amelyről nem tért le haláláig. A második, hatvanas évekbeli erőszakos téeszesítéskor születtek Tudósítás a toronyból meg az Iszapeső című, felkavaró írásai, melyek talán többek is, mint szociográfiák.

Az utóbbiról tűnődve Szakolczay Lajos úgy ítéli meg, hogy szociográfia és novella ötvözete, amely azt is jelenti, hogy költészete mellett a prózában is kiváló műveket alkotott. Például filmforgatókönyveivel, amelyeket Sára Sándor és Kósa Ferenc vitt vászonra.

Illyés Gyula mester és példakép lett és maradt, követendő a néppel, nemzettel törődésben. 1954-ben jelent meg első kötete, a Felröppen a madár, ebben szerepel a Röpirat című vers:

„Bíztam, reméltem… és most tétován
tekintek körül. (Nincs valami rendben!)
Kerengek gyűlő gondjaim között,
mint ártatlan túsz bezárt, vak veremben.

Eszméim fénylő, tiszta aranyát
hamisveretű pénzre váltja át
ok hazug senki, lélektelen báb,
kiket életre napunk csalt elő.”

És ez a nincs valami rendben növekedett az évek folyamán erős kritikává.   

A magazinban Kiss Gy. Csaba, Szakolczay Lajos, Falusi Márton, Mezey Katalin, Lackfi János, Iancu Laura, Kovács István és mások idézik fel költői pályája korszakait.

Ágh István, Csoóri lírájának avatott ismerője írja:

„Sokáig kereste a hangját Csoóri Sándor első kötete után. A népköltészetben és a nyugati világlírában lelte meg a szabadságot, s igazolást a szűrrealitásra, bátorságot a modernségre. Pattanásig feszült húrként hat a nyelve, kihívó asszociációkkal babonáz meg. Metrikus, de más képiséget teremt, mint közvetlen elődei. Juhász Ferenc és Nagy László, náluk inkább eszköz a költői kép, itt maga a költői tárgy.” 

S ahogy olvasom ezeket az írásokat, látom Sándort az írószövetségi választmányban, az üléseinken, amikor mindig valami fontos sorskérdéssel állt elő. Legtöbbször a trianoni elszakíttatásban élő magyarok helyzetéről. A határon túliak reménysége volt, ajtaja nyitva állt a gondjaikkal hozzá fordulóknak.

Mennyi politikai veszélyt vállalt azért, hogy az erdélyieknek, a felvidékieknek, a kárpátaljaiaknak kijuttassa a magyar könyveket!

Milyen bátorsággal vállalta a Szlovákiába élő Duray Miklósnak a felvidéki magyarság keserves helyzetéről, az anyanyelv elsorvasztásáról és az igazságtalan rendszerről írott könyvének az előszavát, amiért szilenciumot kapott! Emlékszem, hogyan viselte gondját a Sütő-drámák magyarországi bemutatóinak: hol kerüljenek színre, ki legyen a rendezőjük. Mint harcolt a hatóságokkal, amikor meggátolták, hogy Sütő András jelen legyen a Nemzeti Színházban drámája, az Advent a Hargitán bemutatóján. Nem rajta múlott, hogy sikertelenül.  

Nem tartoztam a közvetlen baráti köréhez, a Belvárosi Kávéház asztaltársaságához. De akkoriban természetesebb volt az irodalmi élet, ismertük és becsültük egymást. Közös ügyünknek tekintettünk minden értékes alkotást.

Csoóri fokozatosan vált a nemzeti ellenállás jelképévé. Részt vett a rendszerváltást előkészítő kerekasztal-összejöveteleken. Alapító tagja volt az MDF-nek, és jelentős szerepe volt abban, hogy Antall József lett a miniszterelnök, akivel később mégis megromlott a viszonyuk.  

Kiss Gy. Csaba írja: „a magyar átalakulás (…) egyik kulcsszereplője volt, főleg kezdetben, a 80-as évek elejétől-közepétől. Erkölcsi tartása és eltökéltsége meghatározó jelentőségű volt, csakúgy, mint nyitottsága más vélemények iránt. Abba a közép-európai sorba tartozott, ahová a cseh Václav Havel, a horvát Vlado Gotovac vagy a szlovák Lubomír Feldek."

Fontos pozíciója volt a Magyarok Világszövetsége elnöksége.

S noha szellemi vezérsége mindvégig megmaradt, sok keserűség töltötte el az 1990-es évek utáni kialakult helyzetek miatt.

Alföldi Jenő Csoóri költészetét elemezve írja: „attól fogva, hogy a világháborús bombák okozta zámolyi tüzek oltásában részt vett, embereket és állatokat mentett, azaz kiskamasz kora óta közösségi ember. Verseit gyakran itthoni, határokon kívül rekedtek és idegen ajkú barátainak, nemzedékének, író- és művészbarátainak ajánlja.(…) Érezhette, hogy nemzeti költőként is értelmiségi „világpolgárnak” tartják, (…) mindig a nemzeti és nemzetek közötti, illetve bartóki-kodályi értelemben, a népi és népek közötti kultúrát képviselte…”

A 20. század második felének szellemi, irodalmi képe és egy nagy költő életének jelentős eseményei rajzolódnak ki ebben a gazdag tartalmú Irodalmi Magazinban.

Irodalmi Magazin, VIII. évfolyam 2020/III

Nyitókép: Csoóri Sándor 1990-ben. Fotó: hvg.hu/MTI/Molnár Edit