Továbbszolgáló őrmester apja rettegésben tartotta a családot, felesége és fia sohasem tudhatta, mikor jár el a keze, gyermekeit éheztetéssel „nevelte”. Csortos később a „Pótolok, kérem, pótolok!” mondattal magyarázta legendás falánkságát. Apja mérnöknek szánta, de ő az első adandó alkalommal elmenekült otthonról, tizenöt évesen jegyző gyakornoknak állt Soltvadkerten. Művészi hajlamai már akkor megmutatkoztak, verseket írt, festett, szavalt, végül jelentkezett az Országos Színművészeti Főiskolára. Apja kitagadta, amikor megtudta, hogy színésznek készül, tanulmányait édesanyja finanszírozta a zálogba csapott ékszerekből, éjjelente titokban tett ki ételt fia számára az ablakpárkányra.
Csortos húszévesen kapta meg diplomáját, ezután vándorszínész lett, majd Debrecenben és Szegeden játszott. Kivételes tehetsége már kisebb szerepekben is kitűnt, ezért direktora kéretlenül száz korona előleget és főszerepeket adott neki. 1907-ben a pesti Népszínházhoz szerződött, de az év őszén már a Beöthy László által igazgatott Magyar Színház tagja volt. A teátrum legzajosabb sikereit az ifjú színésznek köszönhette, aki mind magasabb gázsit követelt, de végül Beöthy megmakacsolta magát.
Egy csaknem botrányba fulladt előadás után a feldühödött Csortos szerződésszegéssel lett a Vígszínház tagja.
Ennél a társulatnál lett igazán nagy színész, amit elsősorban Molnár Ferencnek köszönhetett, aki kiváló szerepeket írt neki (A testőr, A farkas). Két év múlva megint a Magyar Színházhoz szerződött, majd 1914-ben újra a Vígszínházhoz, amely 1919-ben újította fel Molnár Ferenc Liliom című színművét. Csortos a nevével összeforrott címszerepet, a ligeti vagányt háromszáznál többször játszotta Fedák Sári és Varsányi Irén oldalán. 1920-ban Csehov Ványa bácsijának magyarországi ősbemutatóján Asztrov doktort formálta meg.
1922-ben a Renaissance Színházhoz szerződött, a következő évtizedekben a főváros szinte valamennyi színházában játszott,
a húszas évek elején a Budapesti Színészek Szövetségének elnökeként is tevékenykedett, 1937-ben lett a Nemzeti Színház örökös tagja. Pontosan tisztában volt értékével, egyre magasabb gázsikat követelt, és a direktorok kénytelen-kelletlen mindig kötélnek álltak. A filmvásznon is emlékezetes alakításokat nyújtott. Az 1910-es években némafilmekben játszotta első szerepeit, az egyik első Kolozsváron A dolovai nábob leánya című produkció volt. Legnagyobb sikerét a Székely István rendezte Hyppolit, a lakájban, a második és mindmáig egyik legnépszerűbb magyar hangosfilmben aratta. Az 1931-ben készült komédiát még az új évezredben is időről időre műsorukra tűzik a televíziós csatornák, bekerült a 2000-ben megszavazott Új Budapesti Tizenkettőbe, 2012-ben pedig a Magyar Művészeti Akadémia tagjai által kiválasztott legjobb 53 magyar alkotás közé. (Új változata 1999-ben Hippolyt címmel Kabay Barna rendezésében készült el.)
Csortos cukorbetegsége, amelyhez idővel szívritmuszavar is társult, az 1930-as évek elején jelentkezett. Egyre gyakrabban szorult szanatóriumi kezelésre, egészségi állapotát csak súlyosbította önpusztító életmódja. A közönség mindebből semmit sem vett észre, mert a színpadon, a filmekben egyáltalán nem látszott betegnek. Utolsó filmjét, az 1944 őszén forgatott Egy pofon, egy csók című vígjátékot már csak halála után mutatták be.
A második világháború végén Budapest ostromát ismerősei pincéjében vészelte át.
A harcok elcsitulta után – bár már nagyon beteg volt, egy időre kerekesszékbe kényszerült – belevetette magát a munkába. Fellépett a Nemzeti Színházban Csehov A medve című egyfelvonásosában, mellette éjjelente egy varieté műsorában egy sanzonnal – mint kiderült, ez volt a színpadi hattyúdala. A lábán lévő seb nem akart gyógyulni, júliusban kórházba került. A Ráday Imre által külföldről kért penicillininjekció későn érkezett, Csortos Gyula 1945. augusztus 1-jén a Fasor-szanatórium betegágyán halt meg 62 évesen. Sírjánál Heltai Jenő mondott búcsúztatót.
Bár a kövérkés színész népszerűsége a nők között Jávor Páléval vetekedett, mindvégig magányos maradt.
Kétszer nősült, első házasságából született egyetlen lányát 1943-ban vesztette el tüdőgyulladásban, az ostrom alatt halt meg Géza fivére. Barátai nem voltak, csak rajongói, mert mindig mindenkinek a szemébe mondta, amit gondolt. Hiába volt a kor vezető színésze, nézőként szinte soha nem tette be lábát a színházba. Kollégái gőgösnek tartották, ellenszenvet váltott ki belőlük állandó sértődöttsége, nyugtalansága; színpadi tréfái néha kifejezetten durvára, sértőre sikerültek. A pénzzel nem tudott bánni, óriási összegeket keresett, de fényűző életmódja miatt az utolsó fillérig el is verte. Előkelő helyeken vacsorázott, hatalmas borravalókat osztogatott, kifogástalan eleganciával öltözködött, gyönyörű öltönyöket szabatott magának, mindenhová fiákeren járt, s rajongott az állatokért.
Különc egyénisége nem ismerte a műfaji korlátokat.
Jellegzetes hanghordozása, drámai ereje, érdes humora minden szerepét élettel telítette. Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház legendás igazgatója egyszer azt mondta róla: „Csortosnak se alakja, se hangja, se beszédművészete nem olyan, mint a nagy színészeknek – és mégis.” Budapest I. kerületében, Attila úti egykori lakóháza falán emléktáblát helyeztek el, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található sírján egészalakos szobra, Mikus Sándor alkotása látható.
Nyitókép: Csortos Gyula a Hyppolit, a lakáj címszerepében
