Csúcstalálkozó Arankánál

Amikor egy táncos és egy zenész találkozik a színpadon, sokszor az az érzésünk támadhat, hogy tisztelettel méregetik ugyan egymást, de ahelyett, hogy valóban kapcsolatba kerülnének, párhuzamos monológokba kezdenek, önnön nagyszerűségük önkéntelen fitogtatásaképp. Ladányi és Borlai kettőse nem ilyen: nincsenek monológok, párbeszéd zajlik, két olyan, egymásra valóban kíváncsi lény között, akik szépen lesétáltak saját talpazatukról, és vállat rándítva a "Magyarország legjobb táncosnője/dobosa" címkére, úgy döntöttek, hogy ezen az estén mindent az alapoktól kezdenek újra, méghozzá közösen. Az is árulkodó, hogy bár sok előzetes információval nem szolgáltak az alkotók, az előadás címe mindössze annyi: BL, vagyis egy közös betűpár vezetékneveik kezdőbetűiből.  

 

Az már a Testek felszínének esetleges állapotairól című előadásban nyilvánvalóvá vált, hogy Ladányi Andreának nem csak hogy kiváló a ritmusérzéke, hanem játékos zenei párbeszédekre is kapható, tört ütemekben kifejeződő villongásokra, könnyed és élénk ritmus-szkanderekre. De az a képesség, ami Horváth Csaba előadásában megvillant, csak jelzésértékű töredéke annak, ami Ladányiban bujkált, és ami egy ilyen féktelen tehetségű dobos mellett, mint Borlai, napvilágra is bukkant. Egy erotikus ritmusdiktátornő, egy muzikális domina ébredt fel, hogy pengeéles mozdulataival, cipőjének türelmetlen kopogásával, egyetlen vállrándításával kíméletlen tempót diktáljon. Ladányi nyeklő-nyakló rongybabát mímel, majd toporzékoló nagyasszonyt, harciasan kihívó, szétvetett combbal az egyik dobra pattan, máskor meg Borlai háta mögül vezényel bőszen. De emberére talál. Borlai Gergő technikás, robbanékony és mégis fegyelmezett dobos: abszolút az ellentétek emberének hat. Mert amellett, hogy képes robosztus erővel, felpörgött tempóban is elképesztően virtuóz módon csépelni a dobokat, legalább ennyire bravúros, amikor finomabb tartományokban kalandozik. Az pedig már csak a ráadás, hogy olyan figyelemmel nyugtatja a szemét a táncosnőn, mint egy állhatatos kígyóbűvölő, mégis, soha nem dominál le erőből egy helyzetet sem, és rajta sem lehet uralkodni.

 

Borlai egy igazi hangszerkülönlegességen is játszik aznap, a színpadon a klasszikus dobfelszerelés mögött van egy második, ismeretlen ütőhangszer-együttes. Ritka példány, szinte kizárólag fémből, szokatlan, kereszt alakú elemekkel és megdöbbentően magas, karcos, fémes hanggal. Az ütőhangszer-rengeteg, mely a szűk színpadot ellepi, látványnak sem utolsó, és mellesleg betölti  a díszlet funkcióját is. A táncosnő olykor sötétített üveglapokat csúsztat a színpad elejére, így egyrészt a látvány olyanná válik, mintha napszemüvegen keresztül néznénk, másrészt meg erre a felületre, alig láthatóan, vissza lehet vetíteni a két szereplő váltakozva felbukkanó alakját. Ez már csak azért is hasznos, mert az előadás lassan, de biztosan egy vakon játszott sakkpartihoz közelít. Ladányi mindig is a végletek embere volt, ez alkalommal rendszeresen Borlai háta mögé kerül, de így is folyamatosan szinkronban maradnak. Előfordul az is, hogy bizonyos ütemeket csak fejben játszanak le, Borlai a levegőt üti hevesen, a Ladányi pedig mozdulatlan marad: néhány ütem, cinkosan, csak egymásnak,  minket kizárva.

 

De még nincs vége a vak partinak, újabb próbatétel jön, még radikálisabb közeledési kísérlet.

Ehhez viszont tudni kell, hogy Lakatos Márk ruhái ez alkalommal - enyhén szólva - nincsenek  túlvariálva: Ladányin rózsaszín, fekete flitterekkel díszített, ujjatlan blúz van, barackszínű sorttal és neccharisnyával, Borlai Gergő katonai nadrágot visel, tetoválásai meg egy letépett ujjú, fekete zakóból villannak elő. A ruhák csak azért érdekesek, mert a zárójelenetben Ladányi átöltözik, Borlai ruhájának női mását veszi magára, katonai nadrágba bújik, és a dobok elé ül, dobverőkkel kezében. Ami most jön, az már szimbiózis, vagy még inkább jelképes kannibalizmus, de hogy ki hasonul kihez, ki kebelez be kit, azt nehéz meghatározni. Borlai Gergő Ladányi mögé húz egy széket, hátulról megfogja a táncosnő kezét, és együtt elkezdenek dobolni, eleinte óvatosan, majd őrjöngő hévvel. Ladányinak csukva van a szeme: nem tudom, hogy lehet a teljes önátadásnak erre a szintjére eljutni, de azt sem, hogy milyen módon lehetséges ennek a testi leképezése, hogy lehet a testet ennyire ellazítani. Borlairól csurog a víz, meg-megrándul az arca, de csak innen látszik, hogy iszonyú koncentrációt igényel a produkció, és mindkét részről: vak bizalmat.

 

Sokféle találkozás létezik, a legtöbbet rutinból nyomjuk, néhányra legalább pillanatnyilag odafigyelünk, és csak alig pár olyan találkozás van az életben, melynek során valóban közünk lesz a másikhoz. Borlai és Ladányi találkozása igazi: a szabadságnak és a szimbolikus  inkorporációnak, a játékosságnak és az energiák összeszikrázásának olyan pillanata, mely valóban ritkán adódik.