Akárha a Találkozások című sztármagazin kellős közepébe csöppentünk volna, úgy tolongtak szemünk előtt a kereskedelmi csatorna elmaradhatatlan partiarcai a kiállítás sajtóbemutatóján. Hiába, az 1912-
ben hullámsírba süllyedt óceánjáró históriája a jelek szerint megunhatatlan, s az érdeklődést alkalmasint különösen felcsigázza a tény, hogy könnyes celluloideposzok és leckefelmondó újságcikkek után, ezúttal az igazi, a hamisítatlan, az óceán fenekéről felhozott történelem kerül kiállításra. S valóban, ha arra gondolunk, hogy a vitrinben elhelyezett tárgyak, míves eszcájgok és durva fémcsörlők nem is oly rég még víz alatt, több ezer öles mélységben feküdtek, ma pedig már VV Leó vagy Jáksó László hajol fölébük figyelmet mímelve, hát akár még némi megrendülést is érezhetünk. Annál is inkább, hiszen mégiscsak egy tragédiát idéz fel a kiállítás, s ezt egyetlen röpke pillanatra sem feledhetjük: a falakon egymást érik a megrázó mondatok (pl. "a Titanic élete görög tragédiába illően rövid volt és drámai", "az utasok sorsa megpecsételődött"), nyilván azon látogatókat felvilágosítandó, akik eleddig még nem értesültek a hajó katasztrófájáról.
A rendezés nem nélkülözi a hatásos ötleteket: a látogatók belépéskor jegy gyanánt beszállókártyát kapnak, rajta valamelyik néhai utas adataival, s a termek egymásutánja az óceánjáró bejárásának érzetét kelti. Informatív, bár gyakorta ugyancsak redundáns beszámolót kapunk az első osztályon utazókat környező luxusról, a másodosztály polgárias kényelméről, s a fedélköz emigránsainak mindennapjairól. A hajóroncsból felhozott személyes használati tárgyak, illetve a falakon megidézett életutak nemcsak érdeklődést, de akár együttérzést is ébreszthetnek bennünk, már amennyiben sikerül úrrá lennünk a hatásvadász rendezés kiváltotta dacon és ellenkezésen. A továbbiakban beleszagolhatunk még Adolphe Saalfeld parfümkollekciójába, s
megérinthetünk egy kisded jéghegyet is, hogy észlelhessük: ami hideg, az hideg. Furcsamód a kiállítás viszonylag röviden tárgyalja magát a Titanic pusztulását, s az utolsó éjszaka kusza eseményeit. Így például említést nyer ugyan a férfilovagiasság nagy mítosza ("előbb a nők és a gyermekek!"), ám arra már nem pazarolnak szót, hogy ennek mániákus túlhajtásaként seregnyi mentőcsónakot inkább félig telve bocsátottak vízre, semmint hogy férfiak is beléjük szállhassanak. Ennél is kevesebbet, sőt gyakorlatilag semmit sem találunk a katasztrófát követő sajtóhisztériáról, s arról a hajtóvadászatról, amely utóbb a Titanicot tulajdonló White Star Line társaság elnöke, a túlélő J. Bruce Ismay ellen indult. A rendezők alighanem kerülni akarták a feszélyező ellentmondásokat, meg az elgondolkodásra kényszerítő mozzanatokat, hogy ilyesformán a Titanic története megmaradhasson annak a könnyesen megható tragédiának, amilyennek a filmekből már megismerhettük. Ha már egyszer Kate Winslet és Leonardo DiCaprio szerepeltetéséről le kellett mondaniuk!
