Ez a második évada a Thália társulatában, előtt tíz évig Miskolcon játszott. Tulajdonképpen ott lett színésznő?
Igen, bár játszottam egy évig Kaposváron az egyetem után, sőt egy kicsit Győrben is, stúdiósként az egyetem előtt.
Tíz év alatt szinte személyesen megismerte a miskolci nézőket?
Sokukat ismertem, van, akivel még ma is tartjuk a kapcsolatot. De én egyébként nem vagyok afféle elérhetetlennek tűnő alkat.
Ekkor elfogadással bátrabban lehetett kísérletezni?
Ha valahol elfogadnak, megszeretnek, akkor megnő feléd a bizalom, de ezt újra és újra ki kell érdemelni. Ami a kísérletezést illeti, szakmailag annyira jó volt a miskolci színház, hogy tulajdonképpen fel sem merült, hogy veszélyes lenne valami újat mutatni. Ilyen szempontból a Tháliában is nagy a szabadságunk. Ilyenkor valamiféle illúzióban él az ember, hogy ő a legjobb. Szerintem bárhol dolgozol, érezned kell valami hasonlót, ami azon az érzésen alapul, hogy nyilván az az ország legjobb színháza. A színészethez alapvetően kell az egészséges önbizalom.
Tíz év után miért szerződtek férjével, Görög Lászlóval együtt Miskolcról Budapestre?
Bármekkora biztonságot is adott Miskolc, túl messze voltunk az én családomtól, akik győriek, és ez a kislányom, Gizike szempontjából egyre nehezebb volt.
Ő hány éves?
Most hétéves, már Budaörsön kezdte el a sulit. Ez nagyon fontos szempont volt. Sokat gondolkodtunk korábban, hogy mit kellene csinálni. Nem tűnt tökéletesnek a felnövekvő lányunk élete olyanformán, hogy anya meg apa bemegy a színházba, ami három méterre van a színészháztól, ő meg távol él a saját unokatestvéreitől, nagyszüleitől.
Valahol azt mesélte erről, hogy meg vannak vadulva a győri nagyszülők, és a hétvégi látogatások alkalmával hétfőn hajnalban indulnak haza, hogy minél többet lehessenek az unokával.
Van ilyen, és az „őrület” fokozódik: most minden pénteken viszi a papa Budaörsről Győrbe tornázni Gizikét.
Győrbe?
Igen, oda jár az összes unoka szertornázni, így most már a lányunk is. Pénteken elviszi a papa Győrbe, aznap és szombaton van egy-egy edzés, utána jönnek vissza.
De miért? Édesapja tornaedző?
Nem, viszont az öcsém is oda járt, és nagyon jó kapcsolat alakult ki az edzőkkel. Bármilyen sportágra érvényes, a tornára pedig fokozottan, hogy nagyon nem mindegy, ki és miként foglalkozik a gyerekkel.
Láttam egy írást, amelyben, mintegy búcsúzóul, összeszedtek a sok közül tíz fontos miskolci előadást, amelyekben együtt szerepeltek a férjével. Azt szokták mondani, hogy nem jó együtt dolgozni a pároknak. Maguknál mitől működik?
Szerintem úgy, hogy bírjuk egymást, és még mindig van, amit nem próbáltunk. Ősszel lesz a Tháliában egy Cseh Tamás, illetve Bereményi Géza szerzői est, a Fehér babák, amelyet Laci rendez. Ez azért izgalmas, mert eddig csak színészként dolgoztunk együtt, de most rendezni fog, én meg játszom.
Mire számít?
Érdeklődve várom, hogy működik majd ez az alapvetően alá-fölé rendeltségi viszony.
Párterápia?
Ennyire nem súlyos a helyzet, és – visszatérve a korábbi kérdéshez – a munkán kívül is hagyunk a másiknak szabad teret, nem telepszünk egymásra.
Más szóval lehetőleg nem másznak egymás idegeire?
Én azért igyekszem, hogy érezze a törődést. Most olvastam valahol, hogy azok a házasságok működnek jobban, azok tartanak tovább, ahol sok a veszekedés. Mondtam is neki: látod, mindent megteszek, hogy jó legyen és sokáig tartson.
Tíz év alatt a párkapcsolatok minden elképzelhető csodáját és poklát is megelevenítették már a nézők előtt. Szokták mondani, hogy a színész sok mindent magából játszik, illetve abból, amit lát és ismer. Nem veszélyes ez?
Nem hiszem. Laci olyan színész, aki teljesen átlényegül, amikor egy szerepet próbál.
Ilyen szempontból különböznek?
Hasonlítunk. Nem mi bújunk a szerep bőrébe, hanem a szerep bújik belénk. A Ványa bában nyilván nem Lacival beszélgetek, és ő sem velem, hanem Jelénával. Ilyen szempontból egyébként Ibsen Babaháza volt számomra az egyik legizgalmasabb élmény.
Miért?
Az egy nagyon kegyetlen utazás. Főleg az utolsó jelenetben, amikor a nő elmondja, hogy hirtelen nem szereti a férjét, és el is tudja mondani, hogy miért. Ez olyan pillanat, amikor megérted, hogy hogyan gondolkodik a szerep.
És ez nem félelmetes?
De, van olyan része is. Most nagyon erősen hat rám egy másik darab, amihez Lacinak semmi köze. Ez a Hisztéria, amelyben Jessicát játszom. Ő olyan karakter a Sigmund Freud élete végén játszódó fekete komédiában, amiről úgy érzem, hogy még nem százszázalékosan az enyém. Pontosabban még mindig vannak benne dolog, amiket nem tudtam megfejteni. Bár ez kívülről nem látszik, még most is fejlődik bennem. Ráadásul Szervét Tiborral játszom, aki ilyen szempontból hasonlóan dolgozik. Ő is ezer kérdést feltesz, a próbák alatt csak úgy záporozik az a sok-sok megfejtenivaló, aztán eljön a főpróbahét. Most épp Feydeau A hülyéje című bohózatának a bemutatóján vagyunk túl, de a főpróbahét elején itt is átéltem, hogy mintha valahogy megtelne a rendszer, vagy túlpörögne a gépezet, és már azon kell dolgozni, hogy kisimuljon. Tehát folyamatosan jönnek a kérdések, amik mind új kérdéseket szülnek.
Egy bohózatban ugyanúgy meg akarja fejteni a karakterét, mint a legkomolyabb drámában?
Nyilván, de a vígjátéknál nagyon sokat számít a ritmus, a tempó, hogy ne ejtsd le, hogy tartsd, és fokozd az energiaszintet. Azt is nagyon meg kell gondolni, meddig fűtöd az egészet, hogy ne égjen meg. Ne mondja a néző, hogy hú, ez már túlzás. Tehát ott az arányokat kell valahogy jobban belőni.
Ez nem igaz minden darabra?.
Igaz, persze, de egy bohózatnál kevésbé tudod ezt – hogy mondjam – elkenni. Ha nem nevetnek, akkor kész, nem működik.
Lehet egyformán fontos egy klasszikus lélekboncoló szerep és egy vígjátéki karakter?
Inkább úgy mondanám, nagyon szeretem, ha mindenből van. Fontos, hogy legyen olyan, amibe kicsit bele lehet halni, de a vígjátékokat és a zenés darabokat is élvezem.
Megtalálta a helyét a társulatban?
Nagyon szeretem. Az első évtől féltem egy picit.
Segített, hogy a Ványa bában vendégszereplőként kezdték?
Igen, egy kicsit megismertük egymást a Télikertben, aztán jöttek a nagyszínpados feladatok, a szerepátvételek. Szerencsére ez egy olyan társulat, ahol főleg a teljesítmény számít, és nem más egyebek, amiknek amúgy se kellene számítaniuk. Egy év után határozottan úgy látom, hogy az itteni csapat egyik nagy erőssége az, hogy értékeli, ha valaki egyfelé húz a többiekkel, a közös teljesítés felé megy az akarata.
Ebben a csapatban elég sok a főszereplő.
És mindenki tud nem főszerepelni is. Például ott A hülyéje című vígjáték. Szerintem az egy olyan előadás, ahol az összjáték a meghatározó. Katona Peti játssza a Pontagnacot, ő a címszereplő, de mégse lehet azt mondani, hogy ő ebben címszerepelne, azt viszont igen, hogy mind egymással játszunk. A nézőnek mindig érdekesebb, ha több szálat is kap, követni tudja egy-egy szereplő történetét, és közben rakja össze az egész sztorit.
Jó csapatjátékosnak tartja magát?
Abszolút csapatjátékosnak tartom magam, és ha a játékot a focihoz kéne hasonlítani, akkor kapus vagyok. Kivédem az ellenséges labdákat, és pontosan passzolok. Szoktam menteni is a színpadon, ha olyan a helyzet. A próbákon is, amikor már mindenki hullafáradt, és túlpörög, mert nyakunkon a nyilvános főpróba, vagy valami hasonló határidő, én vagyok, aki szól, hogy gyerekek, az a fontos, hogy senkinek ne legyen semmi baja.
A lehetséges balesetekre gondol ilyenkor?
Sajnos több ilyet is láttam, és velem is előfordult már.
Miskolcon?
Igen, de senki nem volt hibás, illetve, amikor velem történt, akkor leginkább én. De tudom, hogy történik az ilyesmi.
Fáradt volt?
Igen, és az ügyelő is kicsit előbb engedte ránk a függönyt, aminek következtében fejbe vágott egy függönyvas. Az adrenalin csodaszer, lejátszottam az előadást, de amikor vége lett, éreztem, hogy valami nem oké. Agyrázkódásom volt. Amúgy is rendszeresen elvágom a kezem, meg beütöm magam.
Volt néhány szomorú baleset a közelmúltban, ami eléggé felkavarta a kedélyeket. Ezzel együtt, vagy ettől függetlenül, mit gondol arról, milyen most Magyarországon színésznek lenni?
Nehéz erre válaszolnom, például azért, mert ahogy itt a Thália Színházban dolgozhatunk, az nem az átlagos magyar színészi valóság. Általában véve úgy látom, mintha már nem is lenne valódi súlya annak, ha valaki hivatásos színész, és ne adj' isten, papír is igazolja, hogy ezt évekig tanulta. Sokkal fontosabb, hogyan produkálja magát, vagy milyen produktumként adja el magát különböző internetes felületeken vagy show-műsorokban. Úgy tűnik, mintha ez már értékesebb lenne.
Magát nem hívták, vagy tudatosan kerüli az ilyen lehetőségeket?
Volt, hogy megkerestek, de én ezeket nem szeretem. Reklámra se megyek el, inkább takarítanék, ha annyira nem lenne pénzem. De egyáltalán nem ítélem el vagy meg, aki csinálja.
Most fellélegezhet George Clooney.
Ő megcsinálhatja, de ott valahogy ez is máshogy működik.
Itt hogyan működik?
Ha nálunk valaki bevállal egy reklámot, rögtön az jut eszembe, hogy rákényszerült. Főleg, ha egy kollégát látok feltűnni egy valóságshow-ban.
Van olyan műsor is, ahová ismert párokat hívnak, hogy versenyezzenek a többi híres párral. Ilyesmibe se hívták a férjével?
Nem kerestek meg még minket, és Lacival szerintem nem is vállalnánk ilyen szereplést. Ő nem olyan ügyes, nem tud futni vagy gyorsan mászni. Maximum olyan versenyben lenne esélyes, hogy ki tudja megenni a legcsípősebb dolgokat.
Játszana sorozatokban?
Nem vágyom erre sem. Nagyon rossz castingokon voltam, régóta nem megyek el ilyesmire. Nincs bennem olyan érzés, hogy a színpadon ne tudnék kiteljesedni. De a Ványa bá filmes változata, amit nyáron forgattunk, nagyon jó munka volt, hasonlót szívesen csinálnék még.
Van olyan szerep, karakter, amiről úgy érzi, hogy pont magára írták?
Szívesen eljátszanám Az ember tragédiájában Lucifert. Most kicsit beakadt a Hedda Gabler, láttam belőle néhány verziót, olvasgattam, gondolkodtam rajta. Sőt, ha már megkérdezte: ha készülne egy életrajzi film egy híres magyar színésznőről vagy énekesnőről, az például érdekelne.
Egy konkrét énekesnőre vagy színésznőre gondol?
Konkrétan Cserháti Zsuzsára.
A lányából is színész lesz?
Egyelőre hétéves, remek humora van, gyönyörű, okos, szóval majd kiderül. Igaz, hogy részben már edzünk is a jövőre, mert elkezdtünk együtt falra mászni. Ez az egyik közös családi program.
Mindhárman másznak?
A lányok másznak, apa fog.
Majd ő is mászni fog?
Nem, ő tartja a biztosítókötelet. Amikor fönt vagyok 12-13 méteren, mindent megbocsájtok neki, és forrón remélem, hogy ő se haragszik.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
