Czinka Panna és Winnetou

A nyitónapon zsúfolásig megteltek a kiállítótermek, folyosók izgatott gyerekcsapatokkal és forralt bort iszogató óbudaiakkal. Az összesen hét friss kiállítás és a felfedezésre váró terek ? a színházterem, a kertből nyíló látványraktár, a nyárra biztosan kiviruló kert ? és az egész Krúdy-ház hangulata ígéretesnek látszik, éppen alkalmasnak arra, hogy egy sokoldalú, jó kedélyű kulturális intézmény otthonra találjon benne.

A nyitó tárlatok is otthonos témákkal fogadnak. Krúdy Gyula egykori óbudai házában járunk, az első két szoba az ő budapesti lak- és törzshelyeit mutatja be, a korabeli vendéglátás, az óbudai és tabáni kiskocsmák valószínűtlen derűjével. Kitáruló ablakok mögött kapunk ízelítőt egy-egy elhíresült italmérésről, serházról vagy kifőzdéről, a ?felnőtt napközik? módjára éjjel-nappal működő legendás kávéházakról, a margitszigeti szállóról, ahol Krúdy szintén évekig lakott, fotókon és novella-részleteken, néhány hangulatos enteriőrön keresztül. Hátrébb a folyosókat régi vendéglátóhelyekről való reklám-bádogtáblák borítják, egy időszaki kiállítás kortárs magyar képzőművészek munkáiból szerkeszt össze egy ádventi naptárat ? köztük Siflis András, Scherer József, Gyulai Líviusz, Roskó Gábor, Szemethy Imre egy-egy ádventi képére is rábukkanunk.

Három teremben a zenés társasági események hazai története bontakozik ki, Czinka Pannától a Rózsavölgyi kottákig, Liszt Ferenctől a budai Komlókertben rendezett hírhedt ?dalidókig?. Csupa olyan téma, amelynek tükrében Pest-Buda, majd Budapest egyedi karaktere bontakozik ki, egy európai színvonalú kulturális pezsgés, amely azonban őrzi a városrészek hagyományait, Petőfi és Kossuth forradalmi hevületét - ha nem is a csatamezőn, de legalább a kockás abrosz mellett. A földszintes épület egy kicsi darab a régvolt Óbudából, de teljes élményt kínál: az alacsony belmagasság, az épület tengelyében végigfutó, üveggel fedett folyosó, a belső kert, az egykori gazdasági épületek visszahozzák az emberléptékű nagyváros érzetét. Jó hely lesz ez a magyar vendéglátás múltjának, különösen, ha a múzeum lendületes koncepciója nyomán megnyílik a ház alatti késő barokk pince is, igazi, eleven vendéglátóhelyként.

Az igazi meglepetés azonban még ezután jön: szenzációs anyagot mutat be a múzeum a száz éve született Zórád Ernő életművéből. A régi Tabánt és az egész Budapestet évtizedeken át rajzoló Zórád az első képtől az utolsóig elvarázsol. Nem csupán a hatalmas életmű, a sok száz diafilm, képregény, ifjúsági regény-illusztráció, rajzos önéletrajzi kötete vagy a jellegzetes technikával készült, ironikus hangú kollázsnapló lapjai, de a városról készült akvarellek, gouache-ok, a karakteres Irodalmi Pantheon és mindenekelőtt a Winnetou-regények első és mindmáig legzseniálisabb magyar rajzos változatai is vonzzák a legkülönbözőbb korú nézőket. Zórádról ma már kevesen tudják, hogy valamikor a világ 20 legjobb képregény-rajzolója között tartották számon; maga a műfaj, amelynek francia nyelvterületen ma újabb reneszánsza bontakozik ki, nálunk nemigen számít művészeti kifejezésmódnak. Zórád a hosszú élete során készített, közel 20.000 rajzával is alig ismert művész, talán ez a tárlat végre méltó helyére emeli.