Az Alkotóművészeti Szalon létrehozásakor az volt a fő célunk, hogy lehetőséget teremtsünk a különböző kulturális területeken tevékenykedő alkotóművészeknek az együtt gondolkodásra ? nyitotta meg Mirtse Zsuzsa, a MANK Nonprofit Kft. művészeti tanácsadója a 13. Alkotóművészeti Szalont, melynek ötlete dr. Hóvári Jánostól, a MANK Nonprofit Kft. főigazgatójától származik.
Örülök, hogy az eltérő művészeti ágak képviselői egymásra találhatnak és együtt gondolkodhatnak bizonyos kérdésekről ezeken az alkalmakon, úgy gondolom, ez nagyon fontos annak az értékvilágnak, amelyet mi képviselünk ? mondta el a főigazgató az Alkotóművészeti Szalon ötlete kapcsán, majd hozzátette: mindkét jelenlévő, Jánosi Zoltán és Kátai Zoltán is azt a világot, azt a hagyományt képviseli, amely az egybegyűlteket összehozta.
Az Alkotóművészeti Szalonoknak a Cseh Tamás Archívum ad otthont, így a hely szellemének megfelelően Hanák Gábor történész, az archívum alapítója minden alkalomra összeállít az archívum gyűjteményéből egy Cseh Tamásról szóló különleges kisfilmet, amelyet a beszélgetés kezdete előtt levetítenek. Ezúttal az Egyetemi Színpad bezárása előtti utolsó koncertjéről készült felvételeket nézhették meg a vendégek, melyeken Cseh Tamás is játszik, akinek jó barátja volt az est egyik vendége, Kátai Zoltán énekmondó.
A felvétel után Mirtse Zsuzsa, az est állandó háziasszonya arra kérte a jelenlévőket: meséljék el, hogyan kerültek szoros kapcsolatba a magyar kultúrával. Elsőként Jánosi Zoltán irodalomtörténész, tanár, a Magyar Napló irodalmi folyóirat főszerkesztője mondta el, miként lett a Nyíregyházi Főiskola tanulójából a Magyar Napló főszerkesztője. Állítása szerint beleszületett a magyar kultúrába, de ha ki kellene emelnie egy embert, akkor a nagyapját idézné fel, aki minden este Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese című kötetéből olvasott fel neki. ?Az irodalommal való kapcsolatom itt kezdődött? ? mesélte, majd hozzátette: a következő meghatározó élménye a gimnáziumban volt, ekkor ismerkedett meg Nagy László költészetével, aki óriási hatást gyakorolt rá: ?átalakította a szemléletemet?. Majd elmondta: bármennyire meglepően hangzik, a testnevelőtanárának is óriási szerepe volt abban, hogy az irodalom felé fordult, ugyanis ő szerettette meg vele Sinka Istvánt. Innentől pedig, ha nem is egyenesen vezetett az út a Magyar Napló főszerkesztői posztjáig, mégis szinte egyértelmű volt, hogy hasonló pozíciót fog elvállalni, hiszen szervesen kapcsolódott az irodalmi élethez. Szinte minden rendezvényen, eseményen részt vett, amely az irodalomhoz fűződött, így a Kölcsey Egyesület, a Partiumi Írótábor és a Tokaji Írótábor találkozóin is megjelent. Utóbbi keretében ismerte meg Oláh Jánost is, a Magyar Napló korábbi főszerkesztőjét, aki rövid ismeretségük után felkérte, legyen a lap munkatársa, majd amikor komolyabban megbetegedett, megkérte őt, vegye át a helyét a folyóiratnál.
Kátai Zoltán versmegzenésítéssel kezdte a pályáját, majd a régi zenénél kötött ki, bár saját bevallása szerint az élete nem kezdődött egyszerűen, ugyanis az iskola helyett sokszor választotta inkább a zenélést. Verszenésítéssel már katonasága ideje alatt is foglalkozott, József Attila-, Buda Ferenc- és Weöres Sándor-alkotásokat dolgozott fel. Majd a ?70-es évek végén találkozott a Kecskés Együttes Erdélyi reneszánsz című lemezével, amely nagy hatással volt rá és pályájára. Ennek köszönhetően kezdett el érdeklődni a reneszánsz kor iránt, és ekkor értette meg igazán Balassi költészetét is ? mesélte. Ekkoriban kezdte el Szombathelyen az egyetemet is, és ekkor jelentkezett Tinódi-énekekkel a KISZ Központi Bizottságának kazettás pályázatára, amelyen végül díjat is nyert. A másik meghatározó élménye egy Wathay Ferenc-énekeskönyv volt, amely szintén nagy hatással volt rá, hiszen nemcsak tartalmilag, de formailag is lenyűgözte a könyv. ?Ha akkoriban katona volt valaki, mint Wathay, vérben és mocsokban élt, folyton portyáztak, vagdalkoztak, de mindig túlélték. Nagyon érdekelt, milyen élet is lehetett ez? ? mondta, majd kiemelte: a két költő közötti különbség is felkeltette a figyelmét, hiszen bár Balassi is ugyanebben élt, nála mégsem lehet olvasni a csatákról, nem úgy, mint Wathaynál. ?Balassinál nincs halál. Ha másutt nem, az ének végén mindig ott van a reményteli gondolkodás, hogy Isten majd megsegít? ? fűzte hozzá. Majd elmondta: egy rövid időre hátrahagyta az énekmondást és a 16. századot, ugyanis tizenegy évig játszott a Mákvirág népzenei együttesben, akikkel főként külföldön léptek fel. Véleménye szerint nagyon nagy felelősség a régi, reneszánsz énekekkel foglalkozni, hiszen el kell köteleződni nemcsak az énekek, de a korszak iránt is. ?Ha mi nem csináljuk, akkor senki, és mi is úgy énekelünk, hogy alig tudnak róla az emberek? ? hívta fel a figyelmet arra, mennyire kevesen foglalkoznak már a reneszánsz korszak énekeivel. Az énekmondással Tinódi hatására kezdett el foglalkozni, az ő szövegeiben olvasott először énekmondókról, és így alkotta meg maga is ezt a titulust ? mesélt Kátai Zoltán arról, hogyan kezdett el a versek után az énekmondással foglalkozni. Majd hozzátette: egy énekmondás fordítva működik, mint a mai versek megzenésítése, hiszen nem a verset zenésíti meg egy énekmondó, hanem a már meglévő dallamra ír verseket, így Balassinál és Wathaynál is szerepelnek nóta- vagy strófajelzések, amelyek alapján megírható a zene.
Jánosi Zoltán szerint Wathay és Balassi is olyan modellt jelenítenek meg verseikben, amely ezt követően végigvonul a magyarság sorsán. Szerinte azonban Balassinál is érezni a csatazajt, a harcot, de nagyon sokszor becsapja az olvasót a felvezetéssel, ahogyan például az Egy katonaénekben is teszi. ?A vers úgy kezdődik, hogy csicseregnek a madarak, a patak csobog, folyamatosan mesél, és csak utána kezd bele a harcokba? ? mutatott rá Jánosi Zoltán, majd el is szavalta a verset, amelyhez Kátai Zoltán is csatlakozott. ?Ez a magyar kultúra: amikor elkezdünk egy verset, és mindenki tudja folytatni? ? mondta el ennek kapcsán az irodalomtörténész.
A beszélgetés során szó esett az irodalomtörténetről is: Jánosi Zoltán József Attila-díjas irodalomtörténész, aki a Nyíregyházi Főiskola rektora is volt, hangsúlyozta: egy mai irodalomtörténésznek olyan nyelven kellene az olvasókhoz szólnia, amelyet mindenki megért. Ezzel ellentétben viszont nagyon sok olyan tanulmány születik, amelyeket a tanárok is nehezen kódolnak, nemhogy a diákok. Szerkesztőként pedig úgy látja: manapság az írók nagy része a megélhetést tartja szem előtt, míg Balassi idejében ez fel sem merült. Ennek kapcsán emelte ki Kátai Zoltán Wathay isztambuli fogságát: a költő ugyanis még a cellájában is írt verseket, pedig ott nemhogy anyagi elismerésre nem számíthatott, de még arra sem, hogy szavai eljutnak a közönséghez. Mégis alkotott rendületlenül.
Kultúra.hu
Fotó: Csákvári Zsigmond
