De ne is beszéljünk erről, nyolc órás koncertbe egy-két leszálló szakasz bőven belefér, inkább örüljünk, hogy előmásztak olyan, a nagy magyar rockpalettán elmosódni látszó sztárok is, mint az Animal Cannibals, a Sub Bass Monster, vagy a Ganxta Zolee. Már alig emlékeztünk rájuk, de akárhogy is, mindegyikük meghatározott egy-egy zenei korszakot. A nézők nagyon élvezték az ismerős dalokat, és mivel végig olvashatók voltak a hatalmas kivetítőkön a szövegek, énekelhették a kedvenceikkel a slágereket, aztán ettől lett az egésznek valami nagy táncdalfesztivál-sátor-testvériség hangulata. Különös tekintettel azokra a VIP büfében táncoló párokra, amelyek ugyanúgy ropták a Ludditákra, mint a Sziámira.
A színpadon nyolc órán keresztül folyamatosan szólt a zene, csak a problémásabb átszereléseknél gépesítették kicsit. Novák Péter kultúrfelelős vezényelt, röptette a lelkesítő összekötő szövegeket, miközben nem énekelte el a Gyémánt a lelkem kezdetű, népszerű nótát, pedig biztosan sokan hálásak lettek volna neki. A Cipő a Republicból a 67-es úton című slágert adta elő, mi mást. A Szakcsi Trió a feljövőben lévő alternatív-jazz dívát, Harcsa Veronikát kísérte, míg Szalóki Ági a Babos Projekt Speciálra énekelt és tetőfokára hágott a cross-over hangulat, ami aztán a Csík zenekar és Lovasi András együttműködésében nyerte el végső értelmét, különösen, ha a Csillag vagy fecske című számra gondolunk. Ezzel és a Csík zenekar énekesnője által énekelt Quimby-számmal megpecsételődött a magyar népzene és popzene új frigye, megnyílt az út a nemzeti etnodiszkók felé. A Pál utcai fiúk a Lecsó mellett most nagy meglepetés volt, mert a Kiscsillag óta nem nagyon lehetett tudni, mi van vele. A Bál című számuk alatt nagy össznépi táncban fejezték ki hálájukat a szigetlakók.
Egyébként minden órában más blokk kezdődött, nagyjából műfajok szerint, a hiphoptól az Ákos és Zoránig, és minden etapban volt legalább egy nagyon erős szerzemény a résztvevő nyolcból, ami bizonyság volt arra, hogy, amennyiben egy dal önálló életre kelt egyszer, plusz van hozzá egy lelkes banda, akkor mindig aktuális marad. A harmadik blokkban ilyen volt a Kontroll Csoport A félelem háza című dallal, előtte pedig Lukács László a Tankcsapdából, mintha egy filmből lépett volna ki és pont most felejtette volna otthon az olajbogyót. Aztán az alternatívok és új-népiesek után a giccs szekció tarolt, az élen Geszti Péterrel. A Nem adom fel című szám hosszúra nyúlt, teljesen nyilvánvalóan a közönség szája íze szerint. De ekkor már a sötét is majdnem ellepte a Szigetet. Az István a király túlzás lett volna részemről, nem is közvetlen közelről hallgattam, hanem a vegetáriánus büfében hevertem ki épp az ízetlen termékeket. Azt mondjuk megnéztem volna, ahogy Fenyő Miklós és Szikora Róbert közösen Kaszabubut énekel, aztán jött Rúzsa Magdi, az Edda és a Back II. Black. Volt, akinek akkor kezdődött a hét, és önfeledten áttáncolta magát, mint modern kori Robinson, az Iron Maidenig.
