A darabot öt éve mutatták be először a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzősei Simon Balázs rendezésében, újfajta társadalmi szatíra lett belőle, és akkor még több fiatal szerző jegyezte, míg végül maradt belőle a Peer Krisztián által írt verzió. Illetve, ahogy a szerzőtől tudom, egy ideig nem is létezett teljes leírt változat, utólag rekonstruálta a próbapéldányokból a darabot. A tatabányai előadás szereplőit workshop során válogatták és nyári tábor keretében kezdték el próbálni, majd tulajdonképpen egy kis társulatként maradt együtt a darabot játszó csapat. Az ősi, jóval hosszabb változatban egy televíziós műsorvezető kalauzolta a nézőket a jelenetek között, Perényi Balázs rendezésében a hétköznapi, lazán összefüggő jelenetek kerete már inkább egy cirkuszi játék bohócokkal, artistákkal, zenészekkel, és minden szereplő közreműködik narrátorként is. Szinte magától gördül a történet, ötletes, mobil díszletekkel, felszabadult játékkal és ha nem is minden színész teljesít kiválóan, dinamikusan dolgozik együtt a csapat.
A múlt század elején még működött orfeum - olyan mulatóhelyet jelentett, ahol a közönség asztalok mellett ülve, iszogatva nézhetett artistaszámokat, kuplékat, énekes színműveket. Közösségi tér, ahol szórakozva művelődhetett az is, aki nem járt színházba. Itt épp nincsenek asztalok, de a hangulat olyan, mintha csak beült volna a közönség egy koktélra, miközben a saját, hétköznapi életéből láthat jeleneteket a színpadon. Jól megírt párbeszédek ezek, vidámak, szellemesek, szlengben íródtak, sűrű káromkodásokkal, de mégis drámai erejűek többnyire. Szerelemről, kapcsolatokról, lázadásról, függőségről, éjszakai életről, rasszizmusról, kora felnőttkori szorongásokról szólnak a jelenetek, köztük betétdalok, amelyek közül néhány nyugodtan bekerülhetne valamelyik sikeres alternatív rockzenekar repertoárjába is.
Néhány jelenet feledhetetlenre sikeredett, például a techno-diszkóban játszódó, egymással táncoló, ijedt pár belső monológja, amelyet mint a szurkolótábor, a két szélen fiú- és lánykarként ad elő a társulat. De jól sikerült a szerző anti-ars poeticája, az idegösszeomlás szélén álló, dolgozni képtelen fiú és takarítani érkező anyja duettje; az áruházi biztonsági őr gyötrelmes szerelmi vallomása a régóta figyelt nővásárlónak; a két baráti pár vacsorázni megy és elveszi egymás étvágyát jelenet; vagy az éjszakai utcán a barátnőjével veszekedő alternatív donjuan jutalomjátéka.
Olyan játék volt ez, amelyben "Mindenkit lehet szeretni valamiért...". A szereplőkkel majdnem egykorú közönség a végén ünnepelt, annyira tetszett neki, hogy a színpadon látta saját magát.
Az ifjúsági darabok között futottak még a Kerekasztal Színház és a Káva Műhely helyben készült, úgymond aktív állampolgárságra nevelő, a Marczibányin gyakran látható, illetve játszható, középiskolai osztályok részvételével megvalósuló drámapedagógiai darabjai és határon túli előadások. Lehetne külön szemlét tartani az ifjúsági színház számára is. A büfében és a kertben ezúttal nem óvodások és kisiskolások játszanak, hanem a Szorongás Orfeumból előjött különös kamasz figurák. Ám most nem szoronganak.
