
Tegnap óta rosszabb hely lett a világ, hiszen egy igazi vizionárius, a filmművészet Salvador Dalíja hagyott itt bennünket. Nem lehetünk elég hálásak David Lynchnek a Twin Peaksért, a generációkat traumatizáló Radírfejért, a Mulholland Drive-ért, nagyszerű zenei életművéért, a teáskanna David Bowie-ért és az ember nagyságú, plüsskanapén ücsörgő paranyulakért – és még valahol a saját maga által is megtagadott, harmatgyenge Dűne-adaptációért is jár a kalaplengetés.
David Lynch kompromisszumokat nem ismerő, hamisítatlan szabad gondolkodó volt. Akárcsak Frank Capra és Franz Kafka, két, egymástól nagyon eltérő 20. századi művész, akiknek munkáit kifejezetten csodálta, és mondhatni továbbgondolta, az ő neve is melléknévvé vált. Nehéz lenne összeszámolni, hányszor mondtam ki, hogy valami „lynches”. És amikor kimondtam, mindenki pontosan tudta, hogy mire gondolok, hiszen
Tíz játékfilm rendezője – vagy talán 11, ha a Twin Peaks 2017-es újraélesztését is ideszámoljuk, amelyet a rendező 18 órás filmként aposztrofált –, egyedi stílusát és nyugtalanító perspektíváját teljes egészében kicsapta az asztalra első játékfilmes debütálásában, az 1977-ben, pontban éjfélkor bemutatott, disztópikus Radírfejben, amelyben óriási spermiumok és egy éneklő nő szerepelt, aki egy radiátor belsejében él. Az olyan filmekben, mint a Kék bársony (1986) és a Mulholland Drive (2001), valamint az 1990-ben bemutatott Twin Peaks tévésorozat pedig kísérteties fénytörésben mutatta be a képmutatást, az erkölcsi korrupciót és a szexuális erőszakot, felfedve az idilli kisvárosokban is megbúvó sötétséget.
David Keith Lynch a montanabéli Missoulában született 1946. január 20-án egy angoltanárnő és egy kutató legidősebb gyermekeként. A család később aztán a virginiai Alexandriában telepedett le, ahol David tinédzserként a közeli Corcoran Művészeti Iskolába járt szombati órákra, és rádöbbent, hogy egyesek hivatásszerűen festenek. „Amikor megtudtam, hogy a felnőttek tehetnek ilyet – emlékezett vissza –, csak ennyit akartam csinálni. Cigarettázni, kávét inni és festeni.”
Egy barátjával, Jack Fiskkel – aki később Lynch produkciós tervezője és rendezőtársa lett – a philadelphiai Pennsylvania Képzőművészeti Akadémiára járt, amikor egyik este egy kerti jelenet festése közben meghallotta a szél susogását, és látta, ahogy olajfesték virágai lengedeznek a lágy szellőben. Ez a vízió ihlette „mozgó képeit”, kezdve a groteszk Six Men Getting Sick (1967) című kisfilmmel, amely első díjat nyert egy iskolai művészeti versenyen. 1970-ben Los Angelesbe költözött, ahol az American Film Institute konzervatóriumában tanult, és első feleségétől való válása idején kezdett el dolgozni a Radírfejen.
A Radírfej nem várt sikere felkeltette Mel Brooks figyelmét, aki felkérte az Elefántember rendezésére. Az azonos nevű Broadway-darabtól függetlenül készült filmben Anne Bancroft (Brooks felesége), Anthony Hopkins és John Hurt szerepelt, az alkotás pedig nyolc Oscar-jelölést hozott és a filmszakma egyöntetű kíváncsiságát.
Egyszer egy kritikus az első populista szürrealistának nevezte, ez a jelző pedig nem is lehetne találóbb. Megosztó filmjeit azonban nem mindig fogadták jól: az 1984-ben Frank Herbert tudományos-fantasztikus regényéből készült Dűne adaptációja például egy hatalmas, 40 millió dolláros fiaskó volt, de a Twin Peaks:Tűz, jöjj velem című sorozatát is elmarasztalták – csak utólag vált kultikus alapművé, a televíziózás történetének egyik legnagyobb hatású műsorává.
Későbbi filmjei között szerepelt a Veszett a világ (1990), az Óz különc értelmezése, amely elnyerte az Arany Pálmát, az álomszerű Lost Highway (1997) és a keményvonalas rajongókat is próbára tevő agymenés, az Inland Empire (2006), főszerepben kedvenc színésznőjével, Laura Dernnel. Hátborzongató képei, iróniája és különc karakterei persze egy csomó utánzót, valamint független rendezőt is inspiráltak, köztük Quentin Tarantinót, a Coen fivéreket és Jim Jarmuscht is.
A filmkészítés csak egy része volt David Lynch kreatív zsenijének. A zeneszerző, nyomdász, szobrász, bútorkészítő, karikaturista, drámaíró és festő kidolgozott egy expresszionista stílust, amely olyan rendezők munkáját is megidézte, mint Luis Buñuel, Jean Cocteau, Fritz Lang és Alfred Hitchcock – noha váltig állította, hogy jobban érdekli az autós műsorok nézése a televízióban, mint a régi filmek tanulmányozása.
Mel Brooks a „Marsról szalajtott Jimmy Stewartként” jellemezte: a haját toronymagas, kócos pompadourban hordta, ingét a gallérjáig gombolta, és ritkán viselt nyakkendőt. Úgy tűnt, David Lynch az örök boldogság állapotában élt, annak ellenére, hogy négy házassága is zátonyra futott és olykor kőkemény témákat boncolgatott filmjeiben. Belső békéjét a transzcendentális meditációnak tulajdonította, de hétköznapibb módszerek is segítették megtartani jó kedélyét.
Elmondása szerint annak idején hét éven át minde nap a Bob's Big Boy étteremláncba járt: délutánonként 2.30-kor leült, hogy igyon egy csokis shake-et, mellé legurítson olykor akár hét csésze erősen cukrozott kávét (!), majd lefirkantsa ötleteit egy szalvétára. A cukorsokk előidézte látomások némelyike a Kék bársonyban landolt, amely akkori partnerét, Isabella Rossellinit a filmsztárságig vitte és újjáélesztette Dennis Hopper karrierjét.
Steven Spielberg beletrafált, amikor rá osztotta példaképe, John Ford rendező szerepét az önéletrajzi ihletésű mozijában, A Fabelman családban. Lynch maga volt az arthouse cinema John Fordja.
Értette a műfajokat, de nem hagyta, hogy gúzsba kössék. Erre a legjobb példa a The Straight Story (1999) című filmje, amely gyakorlatilag egy farmer igaz történetén alapuló, szívmelengető, szögegyenes narratívájú Disney-mese a bácsiról, aki egy fűnyíróval Iowából Wisconsinba zarándokol, hogy meglátogassa elhidegült testvérét.
A nagy képet tekintve azonban megnyugvások, happy endek, kimondott, nagy megfejtések nem sorakoznak filmográfiájában. David Lynch nem törődött a nézői elvárásokkal: ő csak egyszerűen meg akarta mutatni a világát. A jó és a rossz kettőssége egészen másképp működik nála, mint azt elsőre gondolnánk, ráadásul mindig is szeretett improvizálni, hagyta, hogy csapongó ötletei önálló életre keljenek. A Twin Peaksben például a legenda szerint BOB, a mitikus főgonosz alakja is a forgatáson született meg, amikor a kellékesként dolgozó Frank Silva egyszer véletlenül benne maradt a képben, mert egy tükröt nem vettek figyelembe a felvételkor – aztán amikor az utómunkánál Lynch meglátta az arcát, azt mondta, hogy kezdeniük kell vele valamit. Már ennyi inspiráció is elég volt neki.
David Lynch nem kínált egyértelmű megoldásokat és mindenkinek meg kell találnia a saját magyarázatát filmjeiben, hiszen, mint vallja, maga az élet is olyan bonyolult, hogy nem lenne szabad engedni, hogy a filmek ne legyenek azok. Újradefiniálta a médiumot, és nem kötött kompromisszumokat, egy atmoszféra, egy egyszemélyes univerzum volt. Megadta az engedélyt, hogy felfedezzük a furcsát, a kényelmetlent és a szépségest. Amikor megkérdezték tőle, hogy mit szeret a legjobban a munkájában, azt válaszolta: ha elveszhet a filmjei világában.