Az ajtóban már a főszereplő, Tonhaizer Tünde tépi el a jegyeinket, lötyögő férfikabátban, arcába húzott, formátlan kalapban: mosolya valóban megidézi Gelsominát, de később kiderül, a karaktere jócskán eltér a Fellini által fél évszázada megálmodott szereplőtől. Fellini Országútonjában Gelsomina sorsszerű áldozat, aki örökös mosollyal, csámpás léptekkel, naiv madárijesztőként téblábol a boldogtalanságban. A félkegyelmű, gyerekesen naiv Gelsomina nem létezik a kíméletlen Zampano nélkül, és Zampano sem Gelsomina nélkül: agresszor és áldozata úgy össze vannak ragadva, mint az ördöglakat.
Kántor Kata Gelsomina című, Tonhaizer Tündére írt szólójában viszont úgy tűnik, a filmbéli figura csak megjelenését és mosolyát örökítette a táncosnőre, ami nem is baj, ez egy másik történet. A címszereplő ez alkalommal nem szimbiózisban él, hanem egyedül van, és inkább egy női Chaplin-figura, egy álruhás művész, aki gumiarccal grimaszol, majd a következő pillanatban elpityergi magát. A javasolt műfaji megnevezés, a "maszkatánc" nagyjából leírja, mire is számíthatunk: a szóló első, hosszabbik fele szinte kizárólag szentimentális, édesbús burleszkjelenetekből épül fel, melyek mind a karakter felvázolására szolgálnak, a második, rövidebbik részből viszont kiderül, hogy Tonhaizer Tünde személyében valóban jó táncos rejtezik a bohócmaszk alatt. Kár, hogy a jelenetek mintha csupán láncszerűen lennének egymás után fűzve, és hogy üresjárat is akad bőven.
 |
Szűcs Edit jelmezei nagyrészt androgün holmik, melyek jelzik, hogy a figura levetett férfiruhákban jár: a lány kabátja kétszer akkora, mint ő maga, alatta meg lógó bermudát visel, inggel, nadrágtartóval, de az öltözetbe belekeverednek egy bordó balettszoknya darabjai is, jelezve, hogy mégiscsak egy álruhás táncosnő a főszereplő. A ruhák és kellékek sokat elárulnak viselőjükről: a táncosnő egy alkalommal például, miközben hátrafelé egyensúlyoz a pálcáján, mint egy halálra vált, alkalmi kötéltáncos, fordítva bújik a kabátjába, mely ily módon még egy kényszerzubbony képét is felidézi. A kalap alatt el lehet tűnni, csak egy-egy grimaszt eregetve alóla, de le is lehet tenni a színpad szélére, mintha egy utcai mutatványos tenné. A hatalmas bőröndbe be tudja fészkelni magát a tulajdonosa, jól összekucorodva, sőt, természetesen, ha esetleg még nem értenénk valamit: piros bohócorr is akad. Mégis, az ilyen egyértelmű, direkt utalásoknál szerencsésebb, amikor kevésbé konkrét képekkel operál a koreográfus. Például, amikor a főszereplő egy fénysávon fut, közben meg mintha egy megvadult zenedoboz dobná ki a muzsikákat, kaotikus egymásutánban (zene: Márkos Albert), a táncos pedig egyik zenére sem hagyhatja abba a loholást, addig, míg lihegve feladja, és szinte beleolvad a függöny árnyékába - egy kis ízelítő a szabadúszó létből.
