Sose gondoltam volna, hogy érdekelni fog a foci.
Hans van der Meer fényképein a pályára fókuszáló fölülnézet helyett a direkt frontalitás érvényesül. A tűéles fényképeken különféle nemzetek amatőr csapatai rohangálnak, ácsorognak, bemelegítenek, nézik a labdát egy emberként, mint a varázsütés. Épp a frontalitás miatt van olyan érzetünk, hogy portréval állunk szemben, és ez a portré elsősorban a környezet portréja. A képmező úgy alakul, hogy szinte minden esetben a felét foglalja el a pálya, amelyen a kis staffázsfocisták szaladgálnak, a másik felét az adott ország valamely helyszíne. Sose gondolná az ember, mennyi domborzati változatossággal jár a futball: lehet csinálni tengerparton, gyűrött sziklák előtt, olajfinomító tövében, faluszéli marhalegelőn, vagy olyan mesterséges sziklák előtt, mint az óbudai paneltömb. Így változik a játék szociokulturális aktussá, amelyben kis szerepe van az emberi akaratnak, és inkább csak a véletlen hozadéka, mint Brueghel képszerkesztési metódusában. A kis emberi figurák elmerülnek ebben a szenvedélyes tevékenységben, amelyhez nemzetenként eltérő mértékű indulatok és a nacionalizmus mindenhol hasonló technikái társulnak (ehhez ajánlom Krausz Tamás idevágó írásait), de itt most nem ez a lényeg. Inkább arról van szó, hogy a látszólag statikus, passzív környezet válik ideologikusan aktívvá, szimbolikus portréjává egy nemzetnek úgy, hogy egy-egy képi elem (angol téglaház, puritán portugál tengerpart, végtelen holland síkság) képes mozgósítani az adott országról szerzett benyomásainkat.
Aztán vannak a kiállításon direkt portrék is, a különféle nemzetek amatőr futballistáinak portréi. Mindegyiküket játék után fotózta Hans van der Meer, ennek megfelelően rajtuk van a hevület és a sár nyoma, ami ilyenkor keletkezik, és a mez, amely nem tudom, milyen szemantikai változás követeztében csonkult meg a jelmez szóból, mindenesetre a jelmezszerűség benyomása igen erős. Itt már nemcsak a tájnak van kultúraviselő szerepe, hanem nyilvánvalóan a mez is olyan szimbólum, amelyet jelentős részben a gazdasági háttér alakított ki, és amelynek kvalitása szorosan kötődik a státuszhoz. Csóró román focista hogy irigyelheti például a német klassz térdvédőjét. De arra se gondol az ember, ha nem lát ilyen portrésorozatokat, hogy milyen rémes lehet ennyi időt műanyagban eltölteni.
A másik fotográfus, Bertien van Manen, aki ha jól tudom, 2004-ben már megfordult egy kiállításon a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben, tematikailag változatosabb, szubjektív metaforákat hoz létre Add nekem a képed című sorozatával. Családi emlékeket rekonstruál talált fényképekből, amelyeket a helyszínen, az eredeti környezetben fényképez le, a huszadik század évtizedeit fölidézni képes nosztalgikus kacatok között. Van egyszer tehát a régi családi emlék, amelyet valaki más rögzített valamikor, továbbá a referenciaszerűen működő otthoni környezet, és a kettő interszubjektivitásából alakul ki a végső kép. A mások életében fölismert életmenet, amely a sajátunkhoz hasonlóan zajlik, a regény és a valóságshow sikerének működési alapja, a megfelelően tág kulturális réssel. Van egy kép például, amelyen holtfáradt, kimerült anya alszik pár hetes csecsemőjével. Hihetetlenül gyönyörű női kép, de nők ugye nem szokták magukat így fényképezni, mert ők alszanak, ezért jó, ha a fényképész is nő. De olyan könnyű a vele való azonosulás, ha a személyes életben adódik ehhez párhuzam, hogy szívesen kitenném a falamra, mintha a saját gyerekem volna rajta, a saját anyjával. Ehhez hasonló, bárki életében föllelhető ismerős fordulatok kerülnek bele egy mély, kifogyhatatlan antropológiai leltárba, amelyből a leleteket mindenki maga hozza föl.
