Deák Erika Philadelphiában tanult művészettörténetet és médiát, New Yorkban megismerkedett a galériák működésével, majd 1998-ban bekapcsolódott a hazai kortárs művészeti életbe. Azóta elképesztő szakmai tudással képviseli a hazai progresszív képzőművészeket, többek között Bullás Józsefet, Csató Józsefet, Szűcs Attilát vagy Nemes Mártont. A Deák Erika Galéria alapítójával az indulásról és a galéria huszonkét évéről beszélgettünk.
Már a kezdetekkor értek olyan élmények, amelyek meghatározták, hogy később galeristává válj.
Miután nem vettek fel az ELTE művészettörténet szakára, rövid ideig az Iparművészeti Múzeumban, majd a Műcsarnokban dolgoztam. Alapvetően adminisztrációs feladataim voltak, ugyanakkor találkoztam nagy művészekkel, és némileg beleláttam a kiállításszervezés folyamatába. Egyszer eljutottam Gyarmathy Tihamér műtermébe, aki, miután hosszan beszélgettünk, azt mondta:
„Erika, magának művészeti szalont kellene nyitnia!”
Ezt a mondatot akkor nem tudtam igazán értelmezni, és hosszú évekre mélyen elraktároztam magamban.
Ebből az időszakból meghatározó volt a Műcsarnok 1988-as nagy Birkás Ákos-kiállítása is, amely óriási hatással volt rám. Birkás kettévágott fejei között történt velem valami: megéreztem, hogy ez az én világom, ezzel akarok foglalkozni.
1989-ben Amerikába költöztél: a philadelphiai Tempe Universityn szereztél diplomát, majd New Yorkban több galériánál is dolgoztál. Milyen szemléletet hoztál magaddal a tengerentúlról?
Amerika rengeteg dologra megtanított: alázatra, a munka tiszteletére. Ott mindenki megtapasztalhatja, hogy minden területen nagyon sok tehetséges ember van, és szakmailag senki sem pótolhatatlan. Folyamatosan bizonyítanod kell a szakmában, és dolgoznod a sikerért; sosem dőlhetsz hátra, mindig meg kell újulnod.
Miért jöttél végül haza Magyarországra? Hiszen kívülről úgy látszik, hogy tíz év alatt elkezdted megvetni a lábad az ottani galériás színtéren. A barátaiddal már saját galériát is vittetek Right Bank néven.
A Right Bankban a kiállítások szervezését végeztem, de a galéria anyagi bázisát nem én adtam. Amikor harmincéves lettem, ráébredtem, hogy New Yorkban az álmaimat belátható időn belül nem fogom tudni megvalósítani: se elég pénzem, se megfelelő kapcsolati tőkém nem volt egy saját galéria megnyitásához. Kapóra jött, hogy örököltem az Attila úton egy kis lakást. Egy reggel arra keltem, hogy pakolok, hazajövök, és megnyitom a galériát.
Milyen volt akkor a hazai galériás közeg, amikor te 1998-ban megnyitottad a lakásgalériádat?
Az elején itthon is légüres térben éreztem magam. Persze itt volt a családom és a barátaim, de mivel nem Pesten jártam egyetemre, itthon is újra kellett szőnöm a kapcsolati hálómat.
De nyitott kapukra találtam. A művészek örültek nekem, a lehetőségeknek, és az első években még az amerikai kapcsolataim is élénkek voltak: gyakran meglátogattak, támogattak az ottani gyűjtők. Itthon a kereskedelmi szemlélet akkoriban kezdett kialakulni; azt hiszem, hogy csak a Várfok, a Dovin és a Knoll működött, és talán a Vintage meg az Illárium nyitott még akkortájt.
Hogyan zajlott a Deák Erika Galéria indulása?
Határozott elképzelésem volt arról, mit szeretnék csinálni. A terv az volt, hogy az Amerikában szerzett tudásomat és tapasztalataimat felhasználva bekapcsoljam a magyar képzőművészeket a nemzetközi vérkeringésbe. Az első kiállításom 1998 őszén egy Muntadas-tárlat volt. Antoniónak, aki régi barátom volt, retrospektív kiállítása nyílt az akkor még a Várban működő Ludwig Múzeumban.
Amerikában a nagy múzeumi kiállításokra rákapcsolódnak a művészeket képviselő magángalériák, ennek mintájára én is csináltam Muntadasnak egy kisebb kiállítást. Ez jó indítás volt: sokan látták a műveit, többet el tudtam adni. Ez – hogy a galériák, múzeumok, nonprofit intézmények, kurátorok együttműködnek – nagyon fontos egy művész karrierjének építésében.
Hogyan alakult ki a kezdeti művészköröd?
Kezdetben alapvetően a saját generációmmal dolgoztam együtt: összegyűjtöttem azokat a fiatal kortárs művészeket, akiknek a munkái tetszettek. A Muntadas-kiállítást követően nekik rendeztem csoportos kiállítást Egy nő címmel, majd az itt kiállítók önálló kiállításokon is bemutatkozhattak.
Az Egy nő kiindulópontja Esterházy Péter regénye volt. Hogyan gondolkodsz a művészeti ágak átjárhatóságáról?
Úgy gondolom, hogy aki képzőművészettel foglalkozik, az legyen kíváncsi a művészet más szegmenseire is: az irodalomra, a filmre, a zenére. Nekem ez az egyik vesszőparipám; több olyan kiállítást is rendeztem az Egy nő óta, ami erre az átjárhatóságra fókuszált.
Idővel a galéria profilja is változott. Ennek mi volt az oka?
Nem nevezném ezt profilváltásnak, csupán arról van szó, hogy az idő múlásával én magam és az ízlésem is alakult. Inkább egy fejlődési ívnek, az én személyes belső utam lenyomatának tekintem a galériás változásokat.
Amikor megnyitottam, akkor a videóművészet állt hozzám legközelebb, de ahogy az évek múltak, egyre jobban vonzani kezdett a táblaképfestészet. Leginkább azok a művek érintenek meg, amelyeket a művészek maguk hoznak létre.
Persze vannak kivételek, de alapvetően olyan művészetekkel foglalkozom, amelyeket nem algoritmus vagy gép hoz létre.
Azt szeretem, amiben helye van a véletlennek és a személyes jelenlétnek.
Úgy gondolom, hogy a jó művészet mindig pengeélen táncol; az alkotás során mindig ott van a kockázat, hogy a művész el is ronthatja a művet.
Az Attila útról elég hamar átmentél a Jókai térre, ahol bő tíz évig működött a galéria, de még mindig egy lakásban. Aztán 2010-ben átköltöztél a Mozsár utcába, egy utcafronti helyiségbe. Hogyan változtak meg a kiállítások, amikor így kinyílt a tér?
Az elején többet gondoltam bele, mint ami a valóságban van. De ami miatt mindenképpen csodálatos az utcafronton lenni: hogy az emberek kívülről is látják, épp mi történik a galériában. Valamennyire a kirakatból is meg tudják nézni a kiállítást, aminek a mostani karanténidőszak alatt különös jelentősége volt. A művészek pedig nagyon szeretik ennek a térnek nagyvonalúságát.
A közel ötméteres belmagasság grandiózusabb térépítkezést enged meg. Az utcafront előnye még, hogy azok is bekukucskálnak, esetleg be is jönnek, akik egyébként nem járnak galériákba, és máshol nem találkoznak a kortárs képzőművészettel.
Milyen szempontok szerint dől el, hogy kikkel dolgozol együtt?
Kezdettől fogva olyan művészekkel dolgozom együtt, akiknek szeretem a művészetét. Fontos a személyes viszony is, mert olyan ez, mint egy házasság – de a szakmaiságból sosem engedek.
Kezdetben ugyan a saját generációm alkotóit képviseltem, de ma már szélesebb a merítés, több generáció képviselteti magát a galériában. A legfiatalabb művészem harminc körül van, a legidősebb pedig a két éve elhunyt Fajó János volt.
Jellemző rád, hogy pályakezdő alkotókat is megkeresel, ha megtetszenek a munkái.
Nagyon szeretek fiatalokkal dolgozni. Ők azok, akik a gyerekeim mellett frissen tartanak, és rajtuk keresztül ismerem meg a legújabb művészeti trendeket is. A fiatal alkotók egészen másképp látják a világot, mint én. Sokkal tudatosabban építik a karrierjüket, de az online világ megerősödésének, az egyre több ösztöndíjnak és a szabad utazásnak köszönhetően a lehetőségeik is mások. Nálam egyébként nemcsak fiatal képzőművészek, hanem pályakezdő kurátorok is bemutatkozhatnak alkalmanként.
A fiatal kurátorokat segíti a Deák Erika Támogatás is. Mi ennek a koncepciója?
Nagyon fontosnak tartom a társadalmi felelősségvállalást, jelen esetben azt, hogy a fiatalok ne veszítsék el a szakmai lelkesedésüket, miután kiléptek az egyetem falai közül. Én magam is kaptam hasonló ösztöndíjat Amerikában, tudom, hogy ez mit jelent, nem pusztán anyagilag, de erkölcsileg, szakmailag is. Nekem anno nagyon sokat segített.
Ezt a szokást szeretném itthon is meghonosítani. Friss diplomásként sokan szembesülnek azzal, hogy nagyon nehéz megvalósítaniuk az álmaikat; azokat a kiállításokat, amiket szeretnének. Hogy a kurátorság nem csak abból áll, hogy van egy jó terv: a megvalósításához sok anyagi és tárgyi feltétel is szükséges.
A Deák Erika Galéria a 2020/2021-es tanévtől egy-egy abban a tanévben diplomázó MOME-s hallgató számára biztosít támogatást. Kaphatja egy kiállítás megvalósítására, de akár egy könyvhöz, tanulmányhoz kapcsolódó kutatásra, utazásra is. A döntés kizárólag a MOME professzorainak a kezében van, hiszen a diákokat ők ismerik; én nem kívánok beleszólni a döntésbe. A díj félmillió forintos segítséget jelent, idén Viski Noémi design- és művészetelmélet szakos hallgató kapta egy nagyszerű kiállítás tervével. Drukkolok neki, nagyon tehetséges lány nagyon jó ötletekkel.
A galériád nemzetközi jelenléte is igen erős. Milyen előnyei vannak annak, hogy rendszeresen megjelensz vásárokon és egyéb külföldi színtereken?
Véleményem szerint a vírus miatt most mindenki befelé fordul, minden országban nagyobb lett a lokális szcénák jelentősége. Persze nem csökken a nemzetközi jelenlét súlya, fontossága sem, és a galériáknak talán most még nagyobb a szerepük művészeik menedzselésében, mint valaha. Az online tér egyre nagyobb jelentőségű már most is.
Említetted, hogy a vírus miatt egyre inkább a hazai szcénára kell koncentrálnotok, de mi másban változtatta még meg a galéria működését a járvány?
Amikor beütött a járvány, mint mindenki, mi is padlót fogtunk. Bezártunk, mint mindenki. Aztán láttuk, hogy az élet nem fog megállni, így fokozatosan visszatértek a gyűjtőink és az érdeklődők is. Az esetemben nagyon sokat jelentett az is, hogy a Magyar Nemzeti Bank három művészemtől, Nemes Mártontól, Bullás Józseftől és Csató Józseftől műveket vásárolt a most alakuló gyűjteményébe. Ez most olyan fokú anyagi biztonságot ad számomra, hogy ha a következő egy-két évben nem történik semmi, én akkor is tudom folytatni a kiállítási programomat.
Milyen kiállítást láthatunk most?
November közepéig Baranyai Levente legfrissebb festményei láthatók a galériában. A kiállítás nem túl optimista az emberiség jövőjét illetően, a madártávlat perspektívájából készített művek „szép új világunk” lenyomatai. A következő kiállításunkon Alexander Tinei legújabb műveit mutatjuk majd be.
Mennyire tudsz most előre tervezni?
A kiállításaink ugyan csúsznak, de tervezni nagyon fontos. Nemrégiben találkoztam két nagyon tehetséges fiatal művésznővel, jövőre bemutatom őket. Mindeközben folyamatosan következnek majd az általam képviselt művészeknek rendezett egyéni kiállítások is. Két könyv is készülőben van: Pintér Gábor és Csató József munkásságát dolgoztuk fel egy-egy kötettel.
Fotók forrása: Deák Erika Galéria
