Takáts Tamás: Dél-Afrikától az eszkimók földjéig a blues a közös nyelvünk

A Karthagóból ismert színpadi karaktereddel együtt járnak bizonyos gesztusok, mozdulatok, hangsúlyok. Kellett-e ezeken állítanod, amikor az Eastbe kerültél, illetve, amikor 1990 körül megalapítottad a Dirty Blues Bandet?

Soha életemben nem foglalkoztam ezzel, mert mindig a zenére bíztam magam. Ha más a zene, mások a mozdulataim is. A személyiségem, amit a Teremtőtől kaptam, természetesen mindig ugyanaz. Alapvetően érzi az ember, hogy egy más szellemiségű csapatban másképp kell viselkednie. Soha nem néztem vissza magam filmen, nem gyakoroltam tükör előtt, totálisan távol áll tőlem, mert nem ilyenek a gyökereim.

Az undergroundból jöttem. Annyi tudatosság talán van bennem, hogy igyekszem bejárni a színpadot, hogy mindenhol kapcsolatba tudjak lépni a közönséggel, kivéve persze a blueszenekarral való fellépéseket, ahol alapvetően kisebb terekben lépünk föl, olyan kis helyeken, ahol annyira nem férünk el, hogy a gitáros átdöfi a hasamat. Azt szoktam mondani, hogy a Dirty Blues Band kommandózenekar, azaz bármikor, bárhol bevethető, kisebb színpadokon és sportcsarnokokban is.

1990-ben tért vissza a Karthago egy nagy Pecsa-bulival. Pont akkor, amikor a Dirty Blues Band is megalakult. Mit szólt Szigeti Ferenc, hogy akkor indítasz egy privát projektet, mikor az anyazenekarod újraindult?

Amikor újra elindult a Karthago, már létezett a Blues Band, és nem volt ebből gond, hiszen a második lemezünket az a kiadó adta ki, ahol Szigeti Ferenc, a Karthago vezetője volt a művészeti igazgató. Az 1990-es visszatérő buli úgy jött össze, hogy megkeresett minket egy üzletember, hogy nem játszanánk-e újra együtt, és azt mondtuk, hogy persze, hiszen sosem vesztünk össze.

1985-ben, amikor szinte minden rockzenekar föloszlott, a Karthago is felfüggesztette a működését, beszálltál Som Lajos Senator nevű zenekarába. Miért?

1985 körül szerteszét szaladtunk, és akkor újra megkeresett Som Lajos. Először akkor, amikor a Piramisból kiszállt Révész Sándor. A Piramisba azért sem akartam elmenni, mert nem szerettem volna, hogy afféle Révész-utánzat legyek, de 1985-ben már az volt a helyzet, hogy be akartam bizonyítani, hogy akármennyire is ütik-vágják a rockzenét, annak igenis van létjogosultsága, és akkor is rockot fogunk játszani, ha a fene fenét eszik is.

A klasszikus bluesdalok egy részét nem is olyan könnyű elénekelni, tele vannak kiállásokkal, és lényegesen bonyolultabb struktúrák, mint a terpeszállós hard rockok. Sok énekes alapból lusta lenne ezeket megtanulni, főleg angolul… Te bírod a kihívásokat?

Abszolút! 1990-ben végre egy demokratikus országban találtam magam, és úgy éreztem, hogy jó, akkor mindent elölről kezdek. Összeomlottak a bejáratott struktúrák, megszűnt az ORI, már nem volt monopolhelyzetben a hanglemezgyártó vállalat, és még fiatalember voltam, hajlékony, izmos és kitartó, és mivel a blues a vénámban volt, logikus volt, hogy azzal indítottam újra a pályámat.

A 20. század zenei forradalmai is a bluesból indultak. Dolgozik bennem a blues ősereje, az első album bluesklasszikusait nekem meg sem kellett tanulnom, mert annyit hallgattam gyerekkoromban. Ezután fogalmazódott meg bennem az igény arra, hogy saját dalokat írjunk.

Amikor egy új zenekar színre lép, tele van energiával, és meg akarja mutatni az új dalaival, hogy mire képes. Ehhez képest ti először angol nyelvű, klasszikus bluesokkal álltatok elő.

Sok zenekar pályája indult úgy, hogy nem voltak saját dalai, ott van például a Rolling Stones. Sok induló zenész először a nagy ősök munkái után nyúl, és majd abból nő ki valami egyéni dolog. „Minden blues egyforma, és mégis attól más, hogy más ember játssza” – szokták mondani, szóval, a műfaj kimondottan személyiségfüggő.

Amikor 1995-ben föllépett a Rolling Stones Magyarországon, még tartott a blueskocsmás láz, sok bluesbanda volt a placcon, mégis ti voltatok a Stones előzenekara. Mit szólt ehhez a konkurencia?

Nem tudom, hogy mit szólt, az biztos, hogy sokan aspiráltak erre. A Stones azt kérte, hogy küldjék el nekik a magyarországi rhythm and blues zenekarok felvételeit, és ők minket választottak. Brády Marci (1966–2021 – a szerk.) megkért minket, hogy hívjuk el vendégnek Hobót, aki nemcsak egy legenda, de egyben a Rolling Stones hazai nagykövete is. A tisztesség így kívánta, és mi örömmel tettünk ennek eleget.

Talán ti vagytok azok, akik legtöbbször léptetek föl a nemzetközi sztárok előtt. Ott van Brian May (Queen), Alvin Lee (Ten Years After), Eric Burdon (Animals), John Mayall és James Brown. Mi volt a Dirty Blues Band titka?

Maradjunk szerények: állítólag ügyes volt a zenekar. Másrészt Brády Marci, az osztrák–magyar vegyesvállalat, a ShowTime Budapest magyarországi ügyvezetője sokat lobbizott az érdekünkben.

Még az előzenekaroknál maradva: találkozhattál a backstage-ben olyan legendás előadókkal is, mint Tina Turner, Joe Cocker, Cozy Powell… Volt személyes kontaktus valamelyik nagy sztárral a büfében?

Amikor a világ egyik legjobb dobosának tartott Cozy Powell Brian Mayt kirángatta az öltözőből, hogy nézze meg a zenekarunkat, mert szerinte óriási az, hogy a dobos énekel, és a dobja nem hátul, hanem a színpad előterében van. Aztán csapkodtuk Cozyval egymás hátát, és kértem tőle egy dedikált dobverőt. Mindenkivel találkoztam a backstage-ben, akikkel felléptem, egyedül a Rolling Stonesszal nem.

És ahogy véget ért a koncert, azonnal beszálltak a mikrobuszba, és elhajtottak a helyszínről. Egy percet nem töltöttek a Népstadion öltözőjében. Ahogy Paksi Endre szokta mondani: „a várakozás teszi részeggé a zenészt”. Szóval nem bízta a menedzsment a véletlenre, hogy esetleg idő előtt leamortizálódjanak. Amikor Mick Taylorral, a Stones korábbi gitárosával játszottunk Bécsben, annak például csúnya berúgás lett a vége. Mick elővett egy üveg whiskyt, amit meg kellett inni vele, szóval tanúsítom, hogy a várakozás veszélyes az egészségre.

A most, a Protonnál, vinylen is megjelent bemutatkozó albumon a Special Thanks rovatában köszönetet mondtok Törőcsik Andrásnak, Nemecsek Ernőnek, Semmelweis Ignácnak, Istennek, számos blueselőadónak, még Sztálinnak is. Mindent értek, csak Sztálint nem.

Amikor a borító feliratain dolgoztunk, vicces hangulatban voltunk, és arra gondoltunk, hogy mindenféle polgárpukkasztó összevisszaságot csináljunk a külön köszönet rovatban. A Beatles Bors őrmester-borítója jutott eszünkbe, amelyre számos zavarba ejtő figura került volna még föl, de szóltak nekik, hogy elég a túlzásokból.

Ami igazán komoly a listán, az az utolsó név, maga az Isten. Nagyon örültem egyébként, hogy megjelent az album vinyllemezen, hiányzott az életműből, mert az eredeti kiadvány szerény hangminőségű kazetta volt, ami most egy megtisztított, jól megkevert felvétel lett.

Ha egy zenekar újból megjelenteti valamelyik régi albumát, előfordul, hogy egy az egyben el is játssza az azokon hallható dalokat. Számíthatunk mi is erre?

Nem gondolkodtunk ebben. A dalok annyira a vérünkben vannak, hogy a hosszabb bulikon rendre előkerülnek. Ha külföldön játszunk, akkor meg főleg, mert Dél-Afrikától az eszkimók földjéig mindenhol van egy közös nyelv, és ez a blues.

Fotó: Csiki Vivien/Kultúra.hu