Dél-Alföld táncai

A régi Bihar, Békés, Csongrád, Csanád, Arad, Temes és Torontál megyék
a török hódoltság ideje alatt szinte teljesen lakatlanná váltak. Ezekre a
vidékekre sok román, szerb, szlovák és német telepes költözött, ezzel
varázsolva változatossá a térség kultúráját. Az országrész népművészetének
gazdagsága is a terület etnikai sokszínűségének köszönhető.

A Táncolj velünk! című
néptáncoktató filmsorozat 1998 és 2008 között készült gyermekeknek a nemzeti
könyvtárban. Az ismeretterjesztő széria a Martin György Néptáncszövetség és az
Örökség Népművészeti Egyesület kezdeményezésére indult, összeállítását pedig az
Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tárában működő Magyar
Mozgóképkincs Megismertetéséért Alapítvány végezte.

A táncokat, amelyeket a MTA BTK Zenetudományi Intézet Néptánckutató Archívuma filmjeivel illusztrálunk, az Országos Széchényi Könyvtár YouTube-csatornáján tesszük közzé 2020. május végéig, péntek délutánonként. A filmsorozat kiválóan használható minden közösségben gyermektánc oktatására; alkalmazásával nem csupán a képzett táncpedagógusok, hanem a néptáncot alapszinten ismerő oktatók is kitűnő eredményt érhetnek el. A sorozat szerkesztője és forgatókönyvírója dr. Diószegi László történész, Harangozó-díjas koreográfus, rendezője Szécsényi Anikó, az OSZK munkatársa.

A
dél-alföldi férfiak hagyományos viselete a Kárpát-medencében általános fehér
ing, gatya és a fekete mellény, a lajbi volt. A derékig érő, selymes fényű
mellényen 19 ezüstgomb sorakozott, egészen a nyakba álló, lehajtott gallérig.
Ezt a viseletet szorította háttérbe a 19. század második felében a polgári
öltözködés. Az asszonyok 10-12 darab bő, középütt fodros rokolyát hordtak. A
legfelső nehéz selyemből, fényes atlaszból készült, és a kötény szinte teljesen
beborította. A nők olyan pazarul öltöztek, hogy gyakran egyetlen leányon vagy
menyecskén vagyonokat érő kelme volt. 

Szeged
környékén még ma is él egy régi táncba hívás emléke. A kocsma előtt várakozó
leányokat egy-egy legény kendővel húzta be a tánchelyiségbe. A fiú a kendőt
kivetette, amelyik lány megfogta, azt bevitte, és a hozzá való társának
odaadta. 

A régió
táncrendjében a régi réteget az oláhos
vagy ugrós elnevezésű tánc képviseli,
amelynek népszerűsége a szomszédos Erdély hatásának köszönhető. A tánc
elnevezése is innen ered, hiszen az alföldi ember számára az „oláh” név
általában az „erdélyi” fogalmával volt azonos. A név kialakulásában az „Az
oláhok, az oláhok facipőben járnak” kezdetű közkedvelt kísérő dallam is
szerepet játszhatott.  Az oláhost a férfiak elsősorban szólótáncként,
magányosan vagy csoportosan járták, ismert azonban a párosan, nővel táncolt
formája is. Ez a páros táncok régies formáját képviseli, amikor a táncosok
ritkán és legfeljebb nyílt fogásmóddal, kézfogással kapcsolódnak egymáshoz.

Az
Alsó-Tisza-vidék tánckincsének meghatározó része az új stílushoz tartozó lassú
és friss csárdás, vagy ahogyan ott nevezik: a lassús és frisses. A
lassú régies formája a röszketős,
röszkettetős vagy remegős, amikor
a táncosok a csárdáslépéseket bokarugózással járják. A lassú csárdás
legjellemzőbb összefogódzási módja a váll- és derékfogás. Ritkábban, különösen
a darudübögő elnevezésű táncfigurában a nyitott egy- és kétkezes fogás
is előfordul. A frissben már a nyílt fogásmódok jellemzőek, az egy- és kétkezes
fogás gyakrabban megjelenik, hiszen így a táncos szabadabban tud figurázni. Míg
a lassúban a csalogatós csak ritkán fordul elő, a frissben a pár elengedése
annál többször.