Funtek Frigyes a 80-as években szó szerint berobbant a színház világába. Építészből lett színész. Olyan tehetséges volt, hogy a Műszaki Főiskola elvégzése után besétált a színművészetire, majd ahogy kilépett, elhalmozták színházi- és filmszerepekkel. Egyszer csak telítődött és lépett. „Cherchez la famme!”(Keresd a nőt!) – mondja a francia, és ez Frici esetében sem volt másképp. Így kötött ki Franciaországban. Most ismét itthon keresi a kenyerét, és már csak nyaralni jár haza Cannes-ba.
20 éve ismerjük egymást, akkor találkoztunk Szegeden, mikor meghívtak, hogy rendezd meg az Equus című darabot. Emlékszem, Franciaországból erre a munkára jöttél haza, és valami hihetetlen európai levegőt hoztál magaddal. Ahogyan meséltél, alkottál, mindenkit a bűvkörödbe vontál. Nem sokat változtál.
Csak a hajam lett fehérebb, de reméljük, itt bent bölcsebb lettem kicsit.
Hogy élsz manapság?
Még mindig színházzal foglalkozom, sőt, egyre többet. Úgy néz ki, hogy véglegesen visszatérek Magyarországra. Itt fogom az életem következő szakaszát tölteni, befejezni. Sok minden összegyűlt a lelkemben, az agyamban, úgy érzem, mindezzel tartozom ennek az országnak, önmagamnak, és ennek a színháznak, ahol felnőttem, amit úgy hívnak: magyarországi színház.
Tisztázzuk az olvasó számára, mit jelent, hogy visszatérsz: hol voltál eddig?
Akkor röviden összefoglalom az elejétől. Egy Szany nevű faluban születtem, ahol a nagy szegénységben boldog gyerekkort éltünk át a 60-as években. Mindennel gazdag volt ez a korszak: nagyszülőkkel, kapálással, tyúkvágással... Sok mindent tanultam, édesapám mellett ácsként dolgoztam 13 éves koromtól minden nyáron, ezt hívták vakációnak. Nem volt boldogtalanság benne. Ma sokkal nehezebb szegénynek lenni, mint 50-60 évvel ezelőtt. Nem volt mihez viszonyítanunk, mert mindenki szegény volt a faluban. Ma, ha valaki szegény, mindenféle csatornán ömlik az arcába, hogyan néz ki, ha valaki gazdag. Úgy érzem, szegénység mindig volt és van, de egyre nehezebb lesz. Szanyból Győrbe kerültem az építőipari középiskolába, majd a Műszaki Főiskolán diplomáztam, de közben már egy jó ideje kiderült,
hogy színházat akarok csinálni magamból, magam körül.
Felvettek a Színművészeti Főiskolára, elvégeztem, azután villámgyorsan nagyon sok szerepet játszottam, sok helyen: televízióban, rádióban, moziban, színházakban.
Hol léptél fel?
Az akkori Nemzeti Színházban voltam tag, és mindenfelé hívtak vendégnek. 11 főszerepet játszottam pár év alatt. Volt olyan, hogy Júdást alakítottam Veszprémben, Pesten meg Krisztust a Játékszínben. Délután elárultam magam Veszprémben, este pedig felfeszítettem Pesten. Érdekes volt. Egy kicsit hasonlít ez az életem egészére. Azután megkaptam egy négyrészes francia film főszerepét, amit fonetikusan megtanultam és az én hangommal ment le a televízióban. Megismertem egy francia asszonyt, akibe szerelmes lettem, és mindenből ki akartam szállni, máshogy akartam irányítani az életemet, mint ahogy folyt. Soha nem viseltem el igazából azt, hogy valami más határozza meg az életem, mint én magam. Emiatt történnek velem mindig ezek a fura nagy váltások, változások. Így kerültem Franciaországba, született egy fiam, aki most 30 éves.
Funtek Sándor, aki kiköpött képmásod, szintén színész, olvastam róla.
Ha valakivel, akkor vele elfogult vagyok, de azt kell mondjam, nagyon tehetséges. A héten volt a filmbemutatója Franciaországban, a második legnézettebb a kinti listán. Egy hónap múlva forgatja a következő főszerepet. Én nem lettem híres a franciáknál, pedig nyilván az akartam lenni, de nincs ezzel semmi baj, szép és boldog volt eddig az életem odakint. Most a kör bezárult több okból. Nagyon hosszú idő után végérvényesen azt érzem, vissza kell térjek a színházba, hogy egész emberként csak ezt csináljam. És van még valami az életemben, amire az egyetlen megoldás, hogy színházzal foglalkozzam.
Elmondod, mi az?
Mondjuk azt, hogy ehhez értek a legjobban, és úgy érzem, még szükség van rám a színházban. Nekem meg szükségem van a színházra.
Azért az elmúlt évtizedekben is gyakran visszajártál rendezni.
Igen, akkor találkoztunk Szegeden 20 évvel ezelőtt, amikor ott rendeztem a Tótékat, majd az Equust és a Szent Johannát. Hatalmas visszatérés volt a magyarországi munkákhoz. Azóta rendszeresen rendezek itthon, a 26. színdarabnál tartok, ami egy remek szám nekem. Pont jó volt így. Közben Franciaországban sokat tanítottam.
Hol és mit?
Színjátszást egy nagyon ismert francia balettfőiskolán, emellett az olaszországi Udinében egy színiakadémián, valamint Luxemburgban. Sok helyen dolgoztam, amiből sokat tanultam, és mindez most egy nagy hátizsákként nyomja a hátam. Ezt szeretném újra lerakni itthon,
kinyitni és adni belőle, mert más dolgom már nincs.
Térjünk vissza a nőkhöz. Több évtizede már másik francia hölgyé a szíved, és nem is akárkié. Monet – aki egyébként a híres festőről kapta a nevét – híres balerina.
Második házasságom a tánchoz kötődik. Anyósom, Rosella Hightower a világ egyik leghíresebb balerinája volt, aki Amerikából – félig indiánként – hihetetlen karriert futott be. Ő alapította a Cannes-i iskolát, ahol a feleségemmel tanítottunk a nyugdíjunkig. Monet is táncosnő volt, játszott a Béjárt Balettben és a 80-as, 90-es évek leghíresebb modern francia együtteseiben.
Ha eljöttök, felszámoljátok a Cannes-i otthonotokat?
Az elmúlt két évben összesen három hónapot töltöttünk ott. Vakációnak jó. Például tavaly szeptemberben rendeztem Győrben, voltam egy hónapot Cannes-ban, utána Zalaegerszegen rendeztem, most itt vagyok Pesten, azután két hónapra kimegyünk. Májusban kezdek Székesfehérváron, és szeptemberben ismét Győrben rendezek. Gyakorlatilag folyamatosan itthon dolgozom, és néha elmegyünk saját magunkhoz nyaralni. Nem is olyan rossz!
Magyarul Monet-val együtt egyik albérletből költöztök a másikba körülbelül kéthavonta?
Pontosan erről van szó.
Ez borzasztó lehet.
Igen, igazad van. Épp ezért döntenünk kell. Szükség van egy telephelyre Magyarországon. Itt kell élni, és néha ott vakációzni. De ennek sok-sok összetevője van. El kell adni a kinti házunkat, és itt valahol vásárolni egy ingatlant.
Budapesten?
Nem tudom. Attól függ, lesz-e itt még felkérésem. Most van egy nagyszerű meghívás, a József Attila Színházban rendezem az Eldorádót, február 8-án lesz a bemutatónk. Hihetetlen boldogság ezt a színdarabot csinálni! Azután majd kiderül, hol lesz az életünk. Most viszont nem azt kell mondanom, hogy majd valahol Európában, hanem valahol Magyarországon.
Mesélsz az Eldorádóról?
1988-ban voltam friss disszidens, az utolsók egyike, akit még így hívtak egy rövid ideig. Akkor volt Európában a nagy a változás. Na, nem szenvedtem attól, hogy kint maradtam Franciaországban. Akkor mutatták be egy európai fesztiválon az Eldorádót, és rendkívüli módon megfogott. Ott néztem Párizsban, akkor ismerkedtem meg Bereményi Gézával. Hatalmas, megrázó élmény volt látni ezt a filmet. Annyi mindent felkavart a múltamból annak ellenére, hogy pár perccel később születtem, mint ahol a film véget ér. De mindezt átéltem a családomon keresztül, egészen vissza a másik nagyapámig, aki az I. világháborúban volt hadifogoly. Olyan mennyiségű genetikailag megélt emléket bolygat fel, hogy nem lehet kikerülni. A darab nem a film másolata. A film témájából íródott, de jóval gazdagabb színdarab, amelyhez rengeteg mondanivalóm van. Remélem, hogy sikerül is mindezt átadnom a nézőknek.
Nyitókép: részlet a János királyból
