Zsidó származású családja a németországi Bambergből vándorolt Magyarországra, s a Pozsony megyei Szentgyörgyön telepedett le. Szegény szabómester apja még fia születése előtt meghalt az 1831-es kolerajárványban. Vámbéry gyermekkora bővelkedett nélkülözésekben: gyakran kellett piócakereskedéssel, inaskodással támogatnia családját, később házitanítóként tartotta fenn magát a születése óta sánta ifjú.
A nyomorból kitartása, akaratereje, szorgalma és kivételes tehetsége révén emelkedett ki. Tanulmányait a szentgyörgyi kegyesrendi gimnáziumban kezdte, s igen hamar elsajátította a német, a francia, az olasz, az angol, a spanyol, a dán és a svéd nyelvet. A pozsonyi evangélikus líceumban már a keleti nyelvekkel kezdett foglalkozni, s huszonöt éves korára állítólag már annyi nyelvet ismert, mint amennyi éveinek száma volt.
Vámbéry - aki az 1850-es évek elején vette fel e nevet a Bamberger helyett - a két jeles őshazakutató, Reguly Antal és Jerney János nyomdokaiba kívánt lépni, s Pestre kerülése után mindent ennek rendelt alá. Az Egyetemi Könyvtárban dolgozó Garay János révén ismerkedett meg Vörösmarty Mihállyal és Arany Jánossal, s önzetlen pártfogókra lelt Hunfalvy Pálban, Ballagi Mórban, Kemény Zsigmondban és Toldy Ferencben. Végül Eötvös József támogatásával kapott útlevelet és 1857-ben elindulhatott első törökországi útjára.
A Konstantinápolyban eltöltött öt év alatt megismerkedett a szabadságharc emigránsaival, házitanító volt egy pasa családjánál, itt kapta a Resid efendi nevet, ami becsületes urat jelent. Ekkor kezdte tudományos munkásságát: 1858-ban jelent meg német-török zsebszótára, melyet számos nyelvészeti dolgozat követett, s a Tudományos Akadémia - távollétében - 29 éves korában levelező tagjai sorába választotta. Levéltárakban kutatta a magyar múlt török emlékeit, de Kőrösi Csoma Sándor nyomán úgy gondolta, hogy a magyar őstörténet gyökereit Belső-Ázsiában kell keresni.
Az Akadémia támogatásával 1862-ben indult világhírnevet hozó második keleti útjára. Dervisnek öltözve jutott el Perzsia fővárosáig, Teheránig, majd inkognitóját megőrizve, egy Mekkát megjárt zarándokcsapathoz csatlakozva ért Hivába, Buharába és Szamarkandba.
A mintegy 1500 kilométeres út során olyan világba nyert bepillantást, amely az európaiak számára szinte teljesen ismeretlen volt. Ráadásul a térség utolsó független éveiről adhatott leírást, mivel néhány év múlva Közép-Ázsiának ezt a részét bekebelezte a terjeszkedő cári birodalom. Vámbéry egyike volt az utolsóknak, akik láthatták a még érintetlen Keletet, a nomád és városlakó népeknek a nyugati civilizációtól elzárt életét.
Az 1864-ig tartó utazás során szerzett tapasztalatait, ismereteit Vámbéry a későbbiekben kitűnően tudta kamatoztatni. Bár nyelvészeti kérdésekben alulmaradt vitapartnereivel (Hunfalvy Pállal, Budenz Józseffel, Munkácsi Bernáttal) szemben, amikor a finnugor nyelvrokonsággal szemben a magyar nyelv török eredetét hirdette, olyan jelentős geográfiai, néprajzi és politikai ismeretekkel gazdagította az európai világot, amely méltán tette ismertté nevét és személyét. Londonban a Királyi Földrajzi Társaságban tartott nagysikerű előadásokat, könyvei angolul, németül, franciául jelentek meg, s még Viktória királynő is meghívta windsori kastélyába.
Itthon a keleti nyelvek tanáraként dolgozott a pesti egyetemen 1904. évi nyugalomba vonulásáig. Egyik alapítója, elnöke, majd tiszteletbeli elnöke volt a Magyar Földrajzi Társaságnak. Orientalisztikai kutatásai eredményét könyveiben tette közkinccsé: Vándorlásaim és élményeim Persiában, Oroszország hatalmi állása Ázsiában, Az iszlám a 19. században, A török-tatár nyelvek etimológiai szótára, A magyarok eredete, A török faj ethnológiai és etnographiai tekintetben, A magyarság bölcsőjénél, Dervisruhában Közép-Ázsián át.
Vámbéry Ármin 1913. szeptember 15-én hunyt el Budapesten. Munkásságát tanítványai folytatták, akik hozzá hasonlóan világhírű orientalisták lettek, mint Goldziher Ignác és Germanus Gyula. Fia, Vámbéry Rusztem a magyar polgári radikalizmus kiemelkedő képviselője volt.
(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Máté István, Sajtóadatbank)
