Egy génmanipuláción alapuló modern Frankenstein-történet (na nem az eredetisége miatt, de) meglehetősen sok lehetőséget hordoz magában a tudományos megközelítéstől kezdve a lélektani és morális síkon át egészen a szimpla suspense-ig. Épp ezért meglepő, hogy egy eredetiségre hajlamos és alkalomadtán még a rendezéshez is nagy affinitást mutató filmes, Vincenzo Natali ? aki mindeme jelzőket főként A kockával érdemelte ki tizenegynéhány évvel ezelőtt ? képes volt mégis egy minden ízében pocsék filmet összetákolni e témára.
Adrien Brody és Sarah Polley közös szakmájuk mesterei: génmanipulációval, azaz különféle állatok DNS-ének keverésével remek pénisz-formájú lényeket tudnak létrehozni, hogy még remekebb anyagokat nyerjenek ki belőlük a népegészségügy számára, ellenszereket például az AIDS, a rák vagy éppen az ex-barátnők ittas állapotban történő felhívásának kényszere ellen. S amíg a gép forog, az alkotó nem pihen: adja magát az ötlet, hogy a sok unalmas DNS közé be kéne csempészni némi emberit is, ehhez hasonlót hőseink úgyis akkor csináltak legutóbb, amikor egyikük Dr. Frankensteinnek, másikuk meg Gólemnek öltözött az óvodai farsangon, ráadásul akkor is Zorro nyerte a jelmezversenyt, mint mindig. S hogy lássuk, az élet semmit sem veszít keménységéből az évek alatt, az óvó néni megint nemet int: nincs engedély az emberi hibrid létrehozására ? ám tudósaink öntudata rengeteget szilárdult a siker hatására, így köpnek a verdiktre, s megszületik a teremtmény, aki legnagyobb bánatára félig béka, félig ember, félig pedig pénisz. Ám a hibrid az egyedfejlődés során határozottan emberi jelleget ölt, de bár ne tenné: így nem csoda, hogy a gyermekvállalás hétköznapi módjaitól ódzkodó teremtőnő kebelére öleli torz leánykáját.
Innen pedig aztán minden megjelenik a hátralévő, jelentősnek mondható filmidőben, amit csak nem szégyellt Vincenzo Natali, s amit helyette szégyell az egész közönség ? igen, természetesen szex is van, hibrid-ember mármint, bár szükség nincsen rá. A lény meg meghal és feltámad, szárnya nő és kopoltyúja, ruhát adnak rá és kisminkelik, csak azokat a részeket vágták ki a filmből, amikor előbb vakonddá, majd csizmás kandúrrá változik. Persze, ha már a speciális effektekért és látványért felelős stáb megalkotta a hibridet, kár is lenne veszni hagyni a lehetőségeket ? csak az a szomorú, hogy Natali már a forgatás első napján kirúgta a stáb minden lélektanért és logikáért felelős tagját, kivéve egyet, akit a premieren a moziszékhez láncoltak, és a filmet látva szörnyet halt.
Így aztán a film az első másodperctől az utolsóig hiteltelen, persze nem abban az értelemben, hogy tudományosan aggályos volna az egyik vagy másik rész, hanem, mert a forgatókönyv még első vázlatnak is túl kidolgozatlan. Úgy tűnik, alkotói szándék szerint a tudomány, az erkölcsök és az emberi érzések hármasának összecsapásáról volna itt szó, csak épp a tudományt száműzik úgy a tizedik percben, az erkölcsöt néha megemlítik, de nem gondolnak róla semmit, maradnak tehát a mély érzések és a lélek rejtelmei.
Csakhogy a két főszereplő motivációi olyannyira kifejtetlenek, hogy személyenként legalább ötször gyökeresen és indokolatlanul megváltozik a sajátos gyerekneveléshez való hozzáállásuk; interakcióik során a reakcióik jószerivel véletlenszerűek; a tudósnő fő lélektani mozgatórugója pedig enyhén szólva is zavaros (nem akar gyereket, mert fél a szüléstől, ezért jobban kötődik érzelmileg a hibridhez, továbbá az anyja is tett vele anno valami rosszat, csak hogy pontosan mit, az kimarad a filmből). Így pedig komédiába fordulnak a lelkizős részek, például ki bírná ki fájdalmas röhögés nélkül, amikor arról megy a házastársi perpatvar, hogy megbocsátható-e a prücskölés a lénnyel, avagy sem, de az is a nagyon kínos és a röhejes határán mozog, amikor a megvadult hibrid a ?szeretlek? szó hatására kezes báránnyá változik (ezúttal nem szó szerint).
A színészek meg tökéletes kiegészítői az egész film nevetségességének: már-már némafilmbe illően eltúlzott a mimikájuk és minden gesztusuk, ami legfeljebb a beszédre csaknem végig képtelen hibrid (Delphine Chanéac) esetében indokolt valamelyest, ám idegesítőnek ő is épp elég idegesítő. Ráadásul az utolsó tíz-tizenöt perc beteges fordulatai után mindezt szinte lehetetlen elfeledni a moziból való távozás után is.
Jó okunk van azt hinni, hogy a Hibrid valamiféle büntetés a hollywoodi filmek nézői számára, amelyet úgy raktak össze, hogy minél nagyobb szenvedést okozzon a megbüntetendőnek. Csak azt értenénk meg, vajon mivel érdemeltük ki.
