A tetszéssel kapcsolatban van egy rögeszmém: aki jobban kultivál alkotást, alkotót, mint ami az ízlésem szerint való volna, respektálom és keresem az igazát, mert mindig nagylelkűséget, sőt erőt látok az elfogadásban, a tetszésben. Azt a tévedést sokkal nagyobb bajnak gondolom, ha valami formátumosat, értékeset, fontosat nem ismerünk fel.
Hegedűs D. Géza mélyen személyes és lelkes tárlatvezetésében ugyancsak igyekeztem észrevenni azokat a csodálatra méltó dolgokat, amelyekre ő rámutatott. A kedvéért dolgozom még azon, hogy gyengüljenek a Zsolnay-művekkel kapcsolatos kellemetlen kritikai gondolataim - mert én kevésbé látom csodálatra méltónak ezeket a tárgyakat, mint ő, nekem ezek fincsi kis hétköznapi holmik, a búzavirágos teáskészlettel szép reggeliket költünk el (illetve költöttünk, amíg rajtuk nem ütött a gravitáció egy kapkodós őszi reggelen), ennyi. Igaz, az alapos történeti ismertető után Hegedűs D. Géza is inkább a maga emlékeit élte újra, egy szóval sem állította, hogy ami szép, az már rögtön művészi is, mint ahogy a művészet sokszor nem szép, sőt gyötrően kellemetlen tud lenni.
Magával ragadó, utánozhatatlan lelkesedéssel mesélt a színész-rendező arról, hogy a Zsolnay-család tagjai ügyes kezű mesteremberek, szorgalmas autodidakták voltak, akiknek remek üzleti tehetségük is kibontakozott a szép iránti vágyuk mellett, így váltak világhírűvé. Nehéz megítélni, mi lesz ezzel a gyárral, a márkával, mert ha a sikerülten, sőt okosan felújított Herendi gyárépülethez, az ő túlélési igyekezetükhöz mérjük, akkor itt Pécsen most van hová igyekezni. Biztos vagyok abban, közösen szurkolunk, hogy ne csak múzeum legyen ebből a múltból, hanem megújuló gyár, még szebben, még jobban.
